„A vidék egyetlen színházi múzeuma” – hangsúlyozzuk a szlogenben a miskolci színészmúzeum különlegességét. Ám legalább ennyire kuriózum, hogy a színházi múltat bemutató kiállítások, programok mellett helyet kapnak a kortárs művészeti törekvések fókuszába helyezett színháztörténetiségből építkező, értékteremtő tevékenységek. Így a Spanyolnátha művészeti folyóirattal közösen szervezett tárlatokkal, eseményekkel nemcsak túllépünk a nosztalgiamúzeum besoroláson, de aktívan hozzájárulunk új kortárs alkotások születéséhez.
Ezeken a programokon különböző, speciális közönségrétegek érdeklődését is új irányba tudjuk fordítani: jó látni, ahogy idősebb látogatóink felfedezik a kortárs megközelítéseket, míg a kísérletező alkotók rácsodálkoznak a színházi múlt relikviáira.
A múzeum adott otthont a Bartók Plusz Nemzetközi Operafesztivál Légyott című irodalmi-képzőművészeti alkotásokat felsorakoztató kiállítás sorozatának is, melyet 2022-ben a Légyott – Tompa plusz… rendezvény váltott. Felbecsülhetetlenek a Spanyolnátha Nemzetközi Küldeményművészeti Biennáléknak köszönhetően a Thália-ház közönsége számára készített sorozatok: a színészmúzeum húszéves fennállását köszöntő R_evue nemzetközi tárlat, valamint Zsubori Ervin Hamlet-elektrográfiái, vagy Homonna György mail art festményei, melyek Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán Miskolcon születő szerelmét dolgozták fel.
A küldeményművészet jelenlétét itt azért is érzem különösen fontosnak, mert amennyire jelen idejű, legalább annyira kezd múltőrzővé is válni. „Egy spontán, jóindulatú és szeretetteljes művészeti mozgalom volt” — írta a küldeményművészet első évtizedeiről a műfaj egyik képviselője, az író Vittorio Baccelli. Jelzői ma talán érvényesebbek is. Miért is szerethető a küldeményművészet? Számomra azért, mert egyszerre békebeli és kortárs. A békebeliség alatt persze nem azt értem, hogy napjainkra a postai levelezés, képeslapküldés is lassan múlt idejűvé válik, sőt, táviratot már nem adhatunk fel Magyarországon. (A Magyar Küldeményművészeti Társaságnak címzett utolsó táviratot Magyarországon a Légyottot is alapító Vass Tibor vette át.) Sokkal inkább a régi világ szépmívességet érvényre juttató gondolkodásmódja miatt szimpatikus. Egy régi íróasztal fiókjaiban, egy konyhai tűzhely körül a legkisebb használati tárgynak is megvolt a maga egyedi, művészi kivitelezése. Valamikor fontos volt, hogy a tárgy jelentőségét esztétikuma is hangsúlyozza, vagy a hétköznapi funkción túl „üzenetközvetítő” is legyen. A küldeményművész, amikor egyedivé, művészivé varázsol egy hétköznapi levélpapírt, számomra az egykorvolt mesterek szépmívességét csempészi vissza egy a sokszorosításra berendezett világba.
De a tárgy megbecsülése mellett ugyanennyire fontos az ember, a beszélgetőtárs tisztelete is. A XX. század jelzői között az egyik meghatározó az elidegenedés és a kommunikáció-képtelenség. Ezzel szemben a küldeményművészeti felhívások tartalmas levélváltásokra, azokon keresztüli beszélgetésekre invitálnak, s aki elfogadja a felhívást, az nem egy egérkattintással, hanem egy műalkotásértékű válasszal tiszteli meg a felkérőt, s mindazokat, akik alkotásba csomagolt üzenettel felelnek. Idő és figyelem — ez az, amit manapság alig fordítunk a másikra. Ebben rokon a színházzal: ahogy az előadás színész és néző közös játéka, ugyanígy a küldeményművészet is igényli a feladó mellett a címzettet is.
Ugyanakkor a több mint százéves múlt ellenére is végtelenül kortárs ez a műfaj. S nemcsak az alkalmazott technikák miatt a montázstól az egyre markánsabban jelen levő elektrografikai, digitális alkalmazásokig. Sokkal inkább attól a főleg a groteszkre jellemző szemléletmódtól, ami csavar egyet a bejáratott, elfogadott dolgokon, s megmutatja, hogy a jól ismert, hétköznapi sablonok mögött mennyi eredeti gondolat, megoldás várakozik megjelenítésre. Ahogy kifordít egy fehér borítékot, s nyilvánosan és felszabadultan játszani mer a postaHIVATAL szigorú szabályzatának keretei között.
A miskolci színház kétszáz évét köszöntő tárlat izgalmasan hozza a megkerülhetetlen olvasatokat: nem lehet kikerülni Shakespeare-t, Csehovot, a budapesti lerombolt Nemzeti Színházat, Az ember tragédiáját, vagy éppen Miskolc kapcsán Déryné Széppataki Rózát. A kétszáz év bemutatóiból Homonna György az 1980-as évek egy kevésbé számontartott előadását idézte meg: Hobo főszereplésével az És te szépségem, igen, igen, Te! című Poliakoff-drámát. A színház egyik megmagyarázhatatlan csodája ez is: kiszámíthatatlan, megmagyarázhatatlan, ki milyen előadást, színházi pillanatot visz magával egy életen keresztül. S látunk egész távoli asszociációkat, meghökkentő munkákat, melyek a színház fogalmának egészen tág értelmezéseire késztetnek.
Az egyik legfontosabb munka, melyen ez a szó szerepel: Most. Igen, a színház, nyúljon bár több százéves drámákhoz, mindig a most életérzéseiről, gondolatairól akar szólni. Nézzük hát, miről szólnak a színház világáról most a küldemények!
Elhangzott a 10. Spanyolnátha Nemzetközi Küldeményművészeti Biennálé megnyitóján, a színházi világnapon, 2024. március 27-én.
