108 Megtekintés 13 Perc

Mert a marhák

– egyre csak súlyosbodó gondolatok Vácott –

Kint: hőgutában fagylaltot nyalók.
Kétbites befizetem-nemfizetem jövő.
Kamálom ezt a vájbot…
Ha kimondom,
elundorodom magamtól…

Én bent. A gond, a gondolatlanság
kinn gondolázik az aszfaltcsatornákon.
Betűjel nélküli degeneráció rajcsúrozik…
Talán omegisták, vagy már új
(t)rendszám kell nekik?
Egy vakablak mögül
légkondicionált horrorzajok…
Ledtévén frissülő
zombik zabálják
a kiválasztódás veszteseit,
míg csatornanyílásba olvadok…

Rövidesen erre tocsog
a vízöntő brigád –
az Utánam Az Özönvíz
Köztisztasági Rt-től,
s nem ragadok le
ennél a sornál,
mint holmi
tropikus
olvadék…

A templomba beárad,
s onnan kiárad a hit –
megfürdetve a nyugalom
hullámaival…
Az altemplomban
újgenerációs
múmiahelyek…

Földér-kutató-pálca
a toll,
úgy fut a papíron,
ahogy egyszerű létünk,
a kettes számrendszer-
univerzum engedi –
magzatmáztól
múmiaráncig…

Arra, amerre…
Ha megnyugszik,
akkor legjobb,
ha ott-ahol
S elcsendesül az író maga is
ebben a véletlenségben,
ami nem is annyira…
                 Bárhol légy, vagy sehol,
                 bármit tégy, vagy semmit:
                 magadban hordozod
                 az anyád keservit,

                 apád új lexusát,
                 dédek bőrszínét is,
                 ükök komplexusát –
                 vagy hígult mimézis!

                 Döntésképtelenként:
                 se ez nem, se az nem!
                 Kísért a számrendszer,
                 nullos egyéltedben…

Az ócskapiacon
álalkuk köttetnek
a lángosillatban.
Antik serpenyős mérleg
billeget jelentéktelenül.
Rozsdás gyertyatartó kér
több fényt.
Lukas lábasból szivárog
ószeres szerencse…
Kellünk neked,
mint lángos a hájnak!

Vége-nincs délelőttökön
a börtön pácol, s eltakarja
a bűn urait,
mai tereziánumistákat,
akik két olimpia között
horpasztanak
napstrigula ketrecben…
Bizonyos kasztoknak ott
négy év a tátika-etalon,
s a-kinn-vágjam-a-centit
nonbináris opció
A vonat felé, ha addig éltek,
már ők is átmehetnek,
leszegett fejjel,
a diadalív alatt…

A Duna szenvtelen
ezüstszalag-díszlet…
Rabigaoldó
futását
ártatlanul
gyakorolja…
Így megy ez
jobb és bal partjain…
Sarkantyúit pengeti
a múlt…
…míg a folyásirány
meg nem változik…

Talán csak
egy kozmikus
biliárdparti kell ehhez:
háború után fél tízkor!
(Legalább két regény az élet:
Harc és Játék.)
Talán csak
egy kozmikus
bármi kell ahhoz;
ne írjon meg
semmit a bulvár…
És a költőt író toll is elidőzzön
ártó vízerek fölött…
                Mikor, ha nem most?
                Hogyan, ha nem így?
                Mikor, ha nem akkor?
                Hogyan, ha nem úgy.

                Miért nem jó ez?
                Meddig kell az így?
                Miért nem jó az?
                Meddig lesz az úgy?

                Meddig, hogyan,  mikor?
                 De miérttel lakol
                keresztrejtvényfüggő,
                bal és/vagy jobb lator…

                Aztán vissza újra,
                hogy megint majd oda…
                Kitanított erre
                az életiskola…

(Majd fényverembe hull
üveggolyónk
egy jól irányzott
szupernova-dákó
mozdulattal,
és létfolyónk,
ha el nem párologna
a tengerekkel,
masni lehet a sötét
díszdobozon…)

Diófákon foltosodik
a vegykonyha…
Gesztenyék száradnak
le nyárközépen…
Tűzelhalást lehel a sátán!
Így kezdődik az ötödik évszak,
mely az ötödik égtájból,
belőlünk sarjad,
és Bárnak hívják…

Bár ne lenne annyira meleg/hideg,
bár ne lenne annyi fény/sötét,
bár ne lenne szélcsend/vihar,
bár esne, bár ne esne,
bárcsak eső, bár sose hó,
bárcsak hó, bár sose eső,
bárcsak némaság/ricsaj,
kísérne ahogy sarjad/aszik –
a-sose-jó-ami-van…

                Nekem sosem jó.
                Legyen neked se!
                Féljél a sötétben,
                vágyjál a netemre!

                Keseredjen meg szád,
                az örök károgó!
                (Szánd meg isten, szánd
                az engem hájpolót!)

                Nekem mindig jó.
                Neked sose legyen!
                Youtube-om imádó,
                arctalan tömegem…

                Kell neked narkózis,
                te, kis lájkos senki!
                Mosolygó poszt is,
                s önakasztó pertli…

Ötödik Évszak Klubba

rántani össze
az adódóra
acsargó,
le-föl bucskázó
ádámcsutkákat…
Lehetetlen küldetés,
mert belépnének –
s belépésük oka
nyomban
kérdőjeles:
nem is jó így,
jobb volt az úgy,

és a többik
unott kongása…

Négy-fal-közül
őröljük a Föld türelmét…
Rabként, szabadként.
Elfolyik az élet
bennünk, rajtunk kívül is…

Hamisítjuk a növények szende dalait,
a territoriális állatbődülést,
a tengerrezgésben oldott bálna-nótát,
májusi reggelek madárdal-ornamentikáját,
lenyúljuk erdők gyökér-univerzumát – az ős netvörköt,
a földhöz illesztőprogram nélkül is illeszkedő bioszoftvert,
amit katonai .com-álcahálónk
kitakar az egyetem-világ
tiszta üzeneteiből…
Közben a magunk
foltos gatyáját
sem tisztázzuk soha!

Annyira őröljük
a Föld türelmét,
ócskapiaci darálón
vagy hadron-
biliárdozóban,
hogy jobban dől,
jobban lassul,
melege van
az előrehozott
változás korában…

Hamisan rezgeti
saját planétadalát,
mellkasig kigombolva
izzadja gleccsereit,
rázza gajra ment
kebleit e menopauzás Gaia –
csillaghalmaz
neuronok felé…
Tudják meg ott is,
hol csődölt be
a homo sapiens istene!
Még tépelődik
– miközben fekete
lyukakról rémálmodik –,
hogy ne dőljön jobban,
vagy igen;
ne lassuljon,
vagy igen;
ne legyen melege,
vagy igen?
Majd hirtelen
már neki sem jó semmi…
Megrázza magát
a belülről kihűlt
kőzetplanéta,
s szürkerothadt
köpenyét
leveti, ha a
végzet órája…
elüti…
végre…
az éjfélt…

Azt hisszük, majd jeleink
eleink jelei lesznek,
azt hisszük,
a világegyetem
könyvtárában
magakelletőn
ismerkedve –
zombi jeleink
a Föld jelei…

Űrmagányt oldó
zászlóshajóink,
palackpostáink
hasítják a gravitációs
hullámsírt…
Pedig csak kitakarjuk
a Földet ezzel
az epekedés
bohózattal…

Kint hőgutában
fagylaltot nyalók…
A tölcséren,
gyorsan olvadó
gleccserként,
alászaladó cseppek.
Becsapódásukra
megjelennek
a hulladékevők.
Lassan lehajolunk értük.
Tenyérbe söpörjük
valamennyit.
Visszaterelgetjük
a tenyértányérunkból
szökni akarókat,
és jót eszünk belőlük…
Úgy nyersen,
kitin-ropogósan,
orrunkat is közéjük dugva…

Mert a marhák
már telefingták-
lehelték az atmoszférát…

A küldetés végén bezár
az utolsó gyorsbüfé
is a Holdon…
A műhús túl mű volt
még nekünk is!

Jót eszünk belőlük,
mert megint
megújítjuk létezésünk –
pattintott kőkorszaktól
csiszolt-agy-korszakig,
hogy végül saját
moslékunkba
fulladjunk bele
a kihalt rovarfajok helyett
ízelt lábakat növesztő,
s alólunk kimászó,
szürkerothadt bőrét
vedlő maradék-földön…

Miközben hátra mutogatunk
ízelt lábainkkal,
elrohadt almával
csigolyáink között,
fejlődünk hisz mi is
kafkaian,
mi űrben lebegő,
kitinszkafanderes zombik.

Mutogatunk a múlt legjavába:
korábban-mindent-elhibáztak-őseink-
azért-nem-tudtunk-dönteni-sosem… 

1969-ben született Budapesten. Végzettsége szerint tanár. Legutóbbi kötetei: Repedés (novellák, Orpheusz Kiadó, 2023); A remete (regény, Hungarovox Kiadó, 2024). 2005-ben megalapította a Kelemen Kört, amely 2007-től Kelemen Kör Független Művészeti Egyesület néven futott 2018-ig. Tagja a Magyar Írószövetségnek. Senior tagja a FISZ-nek. 2008-ban Fehér Klára-díjat kapott Magyar rulett című kötetéért. 2009-ben MASZRE alkotói díjban részesült. 2012-ben, 2017-ben, 2023-ban NKA ösztöndíjas. A Hungarovox Oktatási Stúdióban kreatív írást és könyvszerkesztést tanított/tanít. A HogyÖt, a Miskolc KapuCíner, és a Légyott antológiák szerzője. Honlapja (2023-ig): www.novakvalentin.hu (passzív); blogja: https://novakvalentin.blogspot.com/ (aktív).