A kertben kanyarog
a Szinva kis ága,
mögötte közvetlen
Herman peleháza,
szülőföldje ez itt,
s vadászterülete,
cserreg rajta szarka,
csattog fülemüle.
Nagy fák vetnek árnyat
a szép verandára,
innen néz Kamilla
„madarak atyjára”,
hattyúdal minden szó,
töpreng Herman Ottó,
de kizökkenti egy
lelassító hintó, amiből,
pálcáját büszkén előrántva,
Tompa Mihály száll ki,
s rákezd nótájára:
Gömörország nagyját
a lábam bejárta, de
ennek a kertnek aligha
van párja, vadvirág álmodja
be magát a tájba,
combközépig ér
a harangvirág szája,
özvegy gólyamadár
szárnyán libben a nyár,
pelelak kertjében
otthonára talál.
Nem gólya az, Mihály,
így szól Herman Ottó,
eszterágnak mondja
a természetíró, s ahogy
így civódik a két régi barát,
Mihály átöleli Kamilla
derekát, takaros feleség,
vendéget kínálva,
kancsóért igyekszik
árnyas verandára,
s amint iszalagok között
tipeg fehér lába,
belekezd egy kedves
allegóriába:
hogy eljöttél hozzánk,
hű barátunk, Mihály,
megenyhült a lég is,
vidul már a határ,
vidul a bükkerdő,
a szép Hámor-völgye,
madarak atyjának
mesebeli földje.
