Sercegtek a gyertyák, miközben táncoló árny-párokat vetítettek a falakra. A zenét az árnyék-bálra a természet nyitott ablakon át beszűrődő muzsikája biztosította. Csodásan hegedült Monsieur Tücsök. Egyébiránt semmilyen élet nem mutatkozott az utolsó másodpercekben a kocsmában. A zenészek feszülten a szerszámukra készítették kezüket, vártak, mint a rajtra kész futók, hogy amikor kell, belevágjanak. A kocsma díszes vendégeit mintha csak odafestették volna, nem mozdultak, csak figyeltek. A versenyzők meg: a bajusz felpödörve, az ingujj feltűrve, penna a tintába mártva… „Rajta” – üvöltött a csapos, rávágva egy nagyot a pultra, jelezve, hogy a játszma elindult. A zenészek azonnal nekilendültek, hogy háttérmuzsikát adjanak a mérkőzésnek. A versenyművészek írni kezdtek, s csak úgy zengett tolluk munkájától a helyiség, miközben a lelkes szurkolóik biztatva kiabáltak nekik.
***

– Na ne! Ez tényleg megtörtént itt, Karcsi bácsi? – kérdezte Roland, a kocsma legfiatalabb vendége.
– Bizony, úgy volt, ha mondom – és válaszolt a legidősebbike.
Károly nyugdíjas pedagógus volt. Több, mint negyven évig űzte az ipart, addig, míg teljesen a vérébe nem ivódott az osztály vigyázz. Még nyugdíjas korában is visszament tanítani, de mikor már a krétát is remegve bírta felemelni, már csak portásként alkalmazták. Viszont, még belógott egy-két órára okoskodni, szóval ezek után egyszerűen kipenderítették az iskolából. Tettrekészségét és indulatát csak úgy tudta enyhíteni, hogy beállt Anakreón lelkes hívei közé, és a bor mámorával próbálta visszafogni csillapíthatatlan vágyát, hogy kioktasson valakit.