26 Megtekintés 17 Perc

Hol is kezdődtek a dolgok?

Where did the things begin?

     Tisztelt Olvasó! – Marcel Duchamp 1936-ben alkotta Rebbenő szívekc. képét. Az 1960-as években egy újabb világháború és Marcel Duchamp után újra rebbentek a mézeskalács és pop art szívek, korunkban pedig egészen más rebbenéseket látunk, miközben a szív azóta sem lett más. Akkora, mármint az 1960-as évekre datálódik a vietnámi háború, a hippy mozgalom, a Jézus Krisztus szupersztár és aSzelíd motorosok c. film, és a strukturalista nyelvészet is, amelynek alapjai úgyszintén az 1930-as évekre mennek vissza. A strukturalista, majd generatív nyelvészet kutatói sok minden mellett kimutatták, hogy a nyelv sokkal több mint írásrendszer, amelyben meg kell különböztetni az írót, a képzőművészt (aki a szívéből beszél), a hallgatót, az olvasót, a nézőt (aki szívével hallgat és néz). Mindezt ideje volt akkor tisztázni, azonban az időt, a történelmet kár volt kiekézni a struktúrákból. Ennek következtében ma sem tisztázottak a pozíciók: nem lehet tudni, ki beszél, kihez szól, és mit mond. Az ismeretlen beszélő konstruált (generált) valóságot rajzol fel, akár egy képzőművész. A konstruált valóság elzárja az ismeret átadását, és az ebből következő kritikai pozíció lehetőségét is. Hát kérdezem én, hogy lássuk szívünket a szívünkkel?

      Tovább szőve a fenti gondolatokat, azt kell „mondani” könnyebb valamit úgy magyarázni, hogy nem magáról a tényről, a jelenségről, hanem valami másról „beszélünk”. Az európai kultúra cca. 2000 éves sikere többek között az összehasonlító módszernek köszönhető. A módszer lényege a tények ismeretére, és az ismeretek időbeli elhelyezésén alapul. Ez Európa. Először az ismertet kell felmutatni. A felmutatásban azonban kódolva van a következtetés (a felmutatás, a beszéd, az alkotás struktúráló struktúra), a következtetés lényege, hogy az ismert, a mi kultúránk a legjobb a mérce. Aztán Európában felébredt a kíváncsiság az ismeretlen iránt, azonban kiderült, hogy más kontinensekre nem annyira jellemző a kíváncsiság, mivel ott már jóval korábban stabilabb megértési módszerek alakultak ki. Az ismeretlen ismerethez hasonlítását az ókori görög kultúrából örököltük, de mi is rájöttünk, hogy „működnek” másfajta logikák. Pl.: Az üzletben az az üzlet, hogy mindenkinek üzlet – az ismert szlogen szerint. Ez a szlogen valóban ellentmond a fentieknek: nem tudjuk ki beszél, nem tudjuk, mi az üzlet, és nem tudjuk, ki fog jól- avagy rosszuljárni. A kortárs képzőművészet is küszködik az ismeretközlés (a kimondás) és a kódolás dilemmájával. Egyes művészek az esztétikumba, mások a semmit mondás ábrázolásába menekülnek, míg mások nyíltan valamilyen ideológia mellé állnak, hogy megkerüljék a kimondás és kódolás problémájának együttes (kortársi) feladatát. Ezekután csábító lenne korunk művészetének további ostorozása, azonban a felkérés nemcsak korunkról, hanem konkrétan egy kortárs művész, Stark István munkáiról szól. A feladat nem egyszerű, mivel művésznek és művészettörténésznek egyaránt meg kell fogalmazni pozícióját múltról és jelenről, ismertről és ismeretlenről. És mint tudjuk, az utóbbi az előbbi nélkül nem értelmezhető. És mihez fordulhat ezután az ember, talán a szívéhez!

ADDIG ÉL A SZÍV, AMEDDIG A MŰVÉSZET?
          George Kubler amerikai művészettörténész még az 1950-es években fogalmazta meg, hogy a műalkotás, a műtárgy nem más, mint az idő formája. Épp az emlegetett strukturalista módszer (leegyszerűsítve írom) ketté szakította az idő és a forma korábban elválaszthatatlan egységét. Amikor véleményt alkotunk, azaz kortárs műalkotásokat hozunk létre, akkor ezt, ennek a tudásnak a birtokában tesszünk. A legtöbben mégsem fedeznek fel összefüggést idő és forma között, hisz a jelenlétet, a történelem nélküli létet tekintik mindenható mércének. Nemzetközi szinten azok az alkotók kapnak publicitást, akik olyanok, mint a sivatagi rózsa. A sivatagi rózsa (vizuális) útja horizontálisan összefüggésnélküli mozaikkultúrát, vertikálisan pedig rétegszerű (layerszerű) egymásra fektetett, úgyszintén összefüggésnélküli rétegződést hoz létre. Ha az időt – azt a maltert, amely a művészetet is összetartja – kiiktatjuk az alkotásból, akkor a művészetet nemcsak struktúrára, majd ideológiára egyszerűsítjük, hanem megszüntetjük azt a helyet, ahol a személyiség (az alkotó) még megvetheti lábát. A kiiktatás következtében az alkotó már nem képes a jelen mozaikszerűségét és a rétegződését kontrolálni.
          Írásom azzal kezdetem, hogy sokkal többre lehet jutni, ha nem valamiről, hanem valami másról beszélünk. Ha a múlt mellett még is meg tudunk határozni valami mást, adott esetben korunkat, akkor megláthatjuk benne a jelent. A megértés, a meghatározás hiányában az alkotás nem több, mint a korszerűség fogalmát illusztráló személytelen struktúra. A radikális és korszerű kifejezés helyébe a minőség fogalmát kell léptetni. A minőség útja a jövő. Stark István szív-képei épp „korszerűtlenségükkel” tűnnek ki a kortársi művészet mainstream-szövetéből. A „korszerűtlenség” jellemzői Stark képein a személyesség, a minőség és az összefüggés újra felfedezése. De miért is zárom írásom efféle gondolatokkal? – hát csak azért, mert Andre Breton az anyag felületén létrehozható roncsolást önálló esztétikai értéknek tekintette, a művészet történetét ezzel ellentétben a kéz ostoba megdicsőülésének nevezte. Önök azonban fogadják szeretettel Stark István „tanult” és kiművelt kézzel létrehozott alkotásait.

Where did the things begin?

Dear Reader! – Marcel Duchamp created his painting, Fluttering Hearts in 1936. In 1960, after another World War and after him/Duchamp, gingerbread and pop art hearts were fluttering, while in our age we see totally different flutters, though, the heart is still the same. Looking back to the 1960s, we date there the Vietnam War, hippie movement, Jesus Christ Superstar, the movie of Easy Rider, and also structural linguistics with roots stemming from the 1930s. Researchers of the structural, and generative linguistics pointed out that language is much more than a single orthographical system, in which we have to differentiate amongst the author, the artist (who speaks from heart), the listener, the reader, and the viewer (who listens and sees with full heart). It was high time to get all above clarified /they clarified this, however, it was pitiful to plough time and history out from the structures. As a consequence, some positions have not been cleared until now and it is not known who speaks to whom and about what. The unknown speaker draws a constructed (generated) reality, such as an artist does. However, the constructed reality blocks knowledge transfer and, moreover, the possibility of a critical position. I wonder, how should we see our heart with our heart now.
Going further, it is easier to “explain” something when we avoid the related facts or phenomena and instead we mention something else. The two-thousand-year long success of European culture is due to this method. The essence of this process is knowing facts and placing them in chronological order. This is Europe. First, the known should be shown. Though, this showing encodes an inference (structure of the showing, the talk, the artwork); while the point is here that our known culture is the best standard. Then, when European interest turned towards the „unknown” it was not reciprocated by the curiosity of other continents because of their already settled, prior and more stable comprehensive methods. Comparing the known to the unknown as a method was inherited from Greek culture, however, we also realised the existence and „work” of other comprehensive logics. An example is the well-known slogan: Business is business if it is for everyone. This slogan is contradictory to what has been said above: we do not know who speaks, what business is, and who will win or lose on it. Contemporary fine arts is also tackling with the dilemmas of sharing knowledge (expression) and coding. Some artists escape to aesthetics, others say and express nothing, while others openly join ideologies to avoid the (contemporary) joint and problematic task of expressing and coding. After all these, whipping contemporary art would be very tempting, though, the invitation does not solely focus on our age but on the specific contemporary artist, István Stark, and his works. The mission is not simple, as positions of past, present, known, and unknown should be stated now by the artist and art historian. As we know, the positions cannot be separately understood. And where should we turn to now? Perhaps to our heart!

Does the heart live as long as art?
In the 1950s, George Kubler, an American art historian, stated that artwork is not else but a form of time. The already mentioned structuralist method (written simplified) tore the unity of previously inseparable time and form into two. When we express our opinion, that means to create contemporary artworks, then we have mastery over the subject. Most people, however, do not relate time to form as they accept presence, being without history, an omnipotent standard. On international level those reach publicity, who are similar to desert rose. The (visual) way of the desert rose horizontally creates an incoherent mosaic culture, while vertically a layer-like stackable, incoherent stratification. If time, the mortar keeping art together, is eliminated from the artwork then art is not only simplified to structure and later ideology but we also terminate the only place where the (creating) personality could set foot. As a consequence of elimination, the creator is not able to control the mosaic-like structure and layers of the present.
I started my writing with stating that we can reach further if we, instead of talking about one particular thing, talk but about another. If we can determine the past and our age, then we can see our present in it. Without comprehending, and defining artwork, it is not more than an impersonal structure of illustrated modernity. Instead of radical and up-to-date expressiveness, the concept of quality should be used. Quality is the way to the future. The heart-works of István Stark, stand out from the contemporary artworks mainstream-fabric with their „outdatedness”. Signs of „outdatedness” on his paintings are re-discovering subjectivity, and the connection between quality and relatedness. But why am I closing my writing with these thoughts? Because, Andre Breton considered the destruction on the surface of material as an independent aesthetic value, while called the history of art a foolish glorification of the hand.
Nevertheless, you should welcome the works of István Stark’s „learned” and cultivated hands.

Podlovics Éva fordítása