„Színház az egész világ.
És színész benne minden férfi és nő.” – és mindenkinek van egy téglája a börtönben.
A tárgyalóterem az a színház, ahová a legtöbb szereplő nem szívesen és nem önszántából jár. Legfeljebb a rendezők, mármint a bírók, és azok az ügyvédek, akiknek lételemük a primadonna vagy éppen bonviván szerepkör. Az ügyészek az itt játszott daraboknak afféle szürke eminenciásai, bár kétségtelenül fontos szerepet töltenek be, mint ügyelők vagy fővilágosítók. A peres felek közül az alperesek bizonyosan nem örömmel váltanak sokszor évekre szóló bérletet, mint ahogy a felperesek sem repesnek a boldogságtól, hogy jogos, vagy általuk jogosnak tartott igényüknek bírósági úton kell érvényt szerezniük. Talán a szakértők a legnagyobb nyertesei e sajátos kamaraszínháznak, azonban nagy többségük, szintén a szürke eminenciások körébe tartozva, gyakori szövegtévesztéssel játszik. A büntetőügyek vádlottjairól pedig ne is beszéljünk. Ők azok, akik a IV. alabárdostól kezdve, a ma született bárányon át, egészen az ártatlanul meghurcolt mártírokig terjedően, minden szerepet eljátszanak.
Talán a hallgatóság az egyedüli – kivéve, ha valamely peres fél hozzátartozói, rokonai -, akik tét nélkül vehet részt az előadáson. A hallgatóság derékhadát pedig általában az egyetemi hallgatók adják, akiknek addig sem kell a padot koptatniuk. Anno, a ’80-as évek végén, mi is több aklommal jártunk legtöbbször teljesen unalmas, érdektelen tárgyalásokon, mígnem egyszer, a büntetőjogi speckol keretében, az élet sűrűjébe csöppentünk, ahol éppen ítéletet hirdettek. A terem szűkös volt, egymás mellett szorongva is alig fért el benne a tankör. A tavaszias időre tekintettel, a lányok már kigombolták a kabátjukat, éledezett a levegőben áramló parfümillat, barátaim pedig bókoltak a csúnya lányoknak, csakis azért, hogy elkérhessék a jegyzeteiket. Én erre nem voltam hajlandó, így általában meg kellet várnom, míg a stréberek meg a hízelgők levizsgáznak…
De akkor még messze volt a vizsgaidőszak, így gondtalanul lehetett szórakozni, semmit se törődni a katalógusokkal, kihasználni a maximális hiányzási lehetőségeket. Ezt a büntetőjogi speckolt viszont szerettem, mert egy talpig úriember, nyugdíjas évei elején járó, fiatalosan gondolkozó, volt büntetőbíró tartotta. Később, ügyvédi pályámon nem is találkoztam ilyen bíróval. Lehet, ennek az volt az oka, hogy bár belekóstoltam a büntetőügyek tortájába, nem volt az én világom. Felmentetni csak nagyon kevés vádlottat lehetett, az igazi bűnözőkkel pedig nem szerettem volna egy korpás vödörbe kerülni…
A vádlott, egy húszas évei vége felé járó férfi, akit erősen vidékies, ’70-es évekbeli, ódivatú ruházata, hajviselete és bajusza jó pár évvel öregített, nagy barna, kétségbeesett, beletörődő szemekkel nézett maga elé, mintha nem is érzékelte volna, mi történik körülötte. Valahogy így képzeltem el a huszonéves Svejket, csak az elmaradhatatlan katonasapkája nélkül. Nem volt rajta sem bilincs, sem vezetőszár. Emberölési ügy vádlottjaként is szabadlábon védekezhetett. A bíróság az ítélet indokolásában kiemelte, bár részben jogos védelmi helyzetben cselekedett, ennek ellenére föl nem mentette, azonban középarányos tételnél jóval enyhébb büntetést szabott ki rá.
Keveset beszélve, egy halk szavú monodrámát adott elő. Olyan érzés fogott el, mintha a három bíró – a másodfokú eljárásban három hivatásos bíró járt el – is neki drukkolt volna, abban bízva, hogy a másik kettő miatt mégis happy enddel zárják az előadást. Egy szereplő, három rendező és húszfőnyi közönség. Mintha Karinthynak „A rossz tanuló felel” című novellája pergett volna előttünk, csakhogy ennek a feleletnek vérre menő következményei voltak. A bírók arcára is kiült a szánalom, hiszen mit is tehetett volna egy nem túlzottan erős vidéki gyerek, egy garázda alkoholistának ismert, és a fél falu által félt apával szemben?
A törvényalkotó akaratát azonban mégsem lehetett megerőszakolni, miután mégiscsak meghalt egy ember. A bíróság végül arra az álláspontra jutott, a vádlottnak lett volna lehetősége a támadó apa előli kitérésre. Persze rekonstruálni egy ilyen helyzeteket utólag már szinte lehetetlen. A bírók testközelből vélhetően sem családi viszályt, se kocsmai verekedést nem láttak még, mint ahogy tankörtársaimról sem feltételeztem.
Nem mondom, hogy otthon, a szűk családban ilyesféle veszekedések lettek volna – a szüleim között még csak szóváltásra sem emlékszem -, viszont úgy hatéves lehettem, amikor nagyapám – részben azért, mert katolikus apám református lányt vett feleségül – az istállóajtó mögött lesben állva, fejbe vágta apámat egy abrakkeverésre használt vasvillával. Szerencsére a vastag kucsma megvédte, de így is hét öltéssel kellett összevarrni a fejbőrét. Máig emlékszem a magas homlokán át szemébe csorgó vérre. Aztán később, amikor egy nyári délutánon a nővéremmel az udvaron játszottunk, nagyapánk szinte minden előzmény nélkül utánunk hajította a szénahúzó horgot, ami a takarmányos szín ajtaján csattant, megerősítve anyámban az elhatározást, ideje csomagolnunk. Így nagyanyám már nem kapta meg a napi rumadagját, amit anyám a varrásból félretett konyhapénzéből szorított ki neki. Később, már a Bábonyibércen, ugyan láttam néhány igazi verekedést – és a bögrecsárdánkban is megfordult egy-két börtönviselt borissza -, de végletekig sohasem fajultak a dolgok.
Ezekkel a tapasztalatokkal próbáltam magam elé képzelni az iratismertető bíró által ecsetelt dulakodást, miközben folyton megakadtam a vádlott megfáradt, beletörődő tekintetén. Mintha nem is lett volna jelen a testében. A teremben ült az édesanyja is, egy aprócska falusi asszony, akit a nehéz élet jobban öregített, mint falusias, öregasszonyos ruházata. Vélhetően azért jött, hogy elbúcsúzzon a fiától, akit a tárgyalóteremből egyenesen a szomszédos Fazekas utcai börtönbe vittek. Az egyszerű embereknek akkor sem, manapság sem nagyon van lehetőségük a bevonulást halogatni…
A tárgyalás végeztével nem mentünk haza, hanem beültünk a Városház téren egy kávézóba, mert három órakor még várt ránk életünk első börtönlátogatása is. Ekkor történt, hogy egy bögrecsárdabéli kuncsaftunk, aki korábban azzal került az Észak-Magyarország címlapjára, mert némileg alkoholos állapotban, a Deszka templom ravatalozójából, még mielőtt a gyászoló család megérkezett volna, elemelt egy díszes urnát, – Jó napot bíró úr! felkiáltással, hadonászva fordult felénk az utca másik oldaláról, miközben majd elsüllyedtem szégyenemben, azt figyelve, a járókelők közül észlelte-e valaki, hogy személyem a „túláradó tisztelet” alanya…
A kávéházba az ember afféle úrifiúnak érezhette magát, különösképpen a csinos, huszonéves hölgykoszorú közepén. Ebből az idilli környezetből csöppentünk a Fazekas utcai büntetésvégrehajtási intézet szögesdróttal toldott zordon falai közé. Mindenütt rácsok, vasajtók és hálók, szűk terek, és legfőképp szokatlan szagok, sápadt emberek. Az őrök és a nevelőtisztek is napjaik jó részét a börtön falai között töltötték, s ez a körülmény egyértelműen kihatott az egészségükre, de legfőképpen a személyiségükre is.
A börtön nem éppen egy labirintus. A zárkákig egyetlen útvonalon lehet eljutni, mint ahogy kifelé is, így bebocsáttatásunkat követően, azon a részlegen kellett nekünk is áthaladnunk, ahol az úgynevezett befogadási eljárás folyik. Aki volt katona, az átélt már hasonlót, s bár ott a pokrócra dobált ruházaton és felszerelési tárgyakon túlmenően pokróc szavakkal – modornak nem nevezném – tűzdelt fogadtatás sem volt olyan nyomasztó, mint látni a magányosan ácsorgó, délelőtt még vádlottat később elítéltként várakozni. Nem tudom, tankörtársaimnak mi járt a fejében, engem – amikor egy pillanatra találkozott a tekintetünk – elfogott a szégyen. Olyanok lehettünk, mint akik egy kiállítási tárgyat nézegetnek. Néhányunkat – akik részesei lettünk addigi élete egyik legnehezebb napjának – bizonyosan felismert. Bár a neheze vélhetően csak azután következett, miután elfoglalta zárkabéli fekvőhelyét. Eközben mi körbenézhettünk a fiatalkorú elítéltek körletében, ami talán a néhány évvel korábban vetített „Bebukottak” című dokumentumfilm képkockáinál is megrendítőbb volt.
Csupa izmos, hússzagú test állt az ágyak mellett, kopaszra nyírtan, rezzenéstelen tekintetű arccal, az arcokból pedig – miközben tapintani lehetett az elfojtott indulatokat – érzelem nélküli szemek néztek vissza ránk. Ugyan miket gondolhattak rólunk, akik csak nyikhaj, egyetemista ficsúrok voltunk, és miket gondolhattak a lányokról… Még szerencse, hogy mint megtudtuk, újdonsült ismerősünk nem ilyen zárkába fog kerülni. Máig emlékezetes, nyomasztó élményekkel teli nap volt. A börtönből gyalogosan hazafelé menet átértékeltem magamban a szabadság és a valódi problémák fogalmát…
