Van a néhány szál deszka.
Van a néhány ember, akikben sok ember van.
Azok beszélnek belőle.
Hozzám beszélnek. Igazat hazudnak.
Amúgy az utcán, a járművön,
az úgynevezett civil életben színlelnek.
A színpadon, a stilizált térben,
a karakterben jelennek meg az igazi arcaik.
Ő a színész, aki mindig más.
Talán átlátszó, mint a nagyítólencse,
összegyűjti és lángra lobbantja a fényt.
A sok igazi arc a mágián keresztül.
Hangok, mozdulatok, látványok,
az itt és most feszültsége!
A mágus, akin átmegy az erő, és érzem én is.
Elfelejtem, hogy deszkát látok. Életet látok.
Persze csak akkor, ha zseniális a színész.
Láttam performereket is.
Ők a színészek ellentétei. Ott egy az arc.
Egyszeri és megismételhetetlen határ-áttörés,
maga az élet- és lét-határé.
Botrány, önrombolás, mint az emberáldozat.
Ő egyszerre brutális pap és áldozat,
egyetlen szakrális személyben.
Egyszerű elvontság.
Az önáldozat magát teszi lét-kockára.
A kocka mindig az élén pörög.
Megmenthetetlenül személyes,
mint pillanat-világmodell. Áttöri a határt!