54 Megtekintés 12 Perc

Új idők

              Sercegtek a gyertyák, miközben táncoló árny-párokat vetítettek a falakra. A zenét az árnyék-bálra a természet nyitott ablakon át beszűrődő muzsikája biztosította. Csodásan hegedült Monsieur Tücsök. Egyébiránt semmilyen élet nem mutatkozott az utolsó másodpercekben a kocsmában. A zenészek feszülten a szerszámukra készítették kezüket, vártak, mint a rajtra kész futók, hogy amikor kell, belevágjanak. A kocsma díszes vendégeit mintha csak odafestették volna, nem mozdultak, csak figyeltek. A versenyzők meg: a bajusz felpödörve, az ingujj feltűrve, penna a tintába mártva… „Rajta” – üvöltött a csapos, rávágva egy nagyot a pultra, jelezve, hogy a játszma elindult. A zenészek azonnal nekilendültek, hogy háttérmuzsikát adjanak a mérkőzésnek. A versenyművészek írni kezdtek, s csak úgy zengett tolluk munkájától a helyiség, miközben a lelkes szurkolóik biztatva kiabáltak nekik.
                                                                                                         ***

    – Na ne! Ez tényleg megtörtént itt, Karcsi bácsi? – kérdezte Roland, a kocsma legfiatalabb vendége.
    – Bizony, úgy volt, ha mondom – és válaszolt a legidősebbike.
         Károly nyugdíjas pedagógus volt. Több, mint negyven évig űzte az ipart, addig, míg teljesen a vérébe nem ivódott az osztály vigyázz. Még nyugdíjas korában is visszament tanítani, de mikor már a krétát is remegve bírta felemelni, már csak portásként alkalmazták. Viszont, még belógott egy-két órára okoskodni, szóval ezek után egyszerűen kipenderítették az iskolából. Tettrekészségét és indulatát csak úgy tudta enyhíteni, hogy beállt Anakreón lelkes hívei közé, és a bor mámorával próbálta visszafogni csillapíthatatlan vágyát, hogy kioktasson valakit. Ez természetesen egy ilyen hivatásszerető veteránnak nem ment, így hát fejébe vette, hogy a kocsma legifjabb vendégeit fogja majd nevelni. Prózaírói tehetséggel megáldva hát, ehhez hasonló történeteket talált ki ifjú hallgatóságainak, mint most Rolandnak is. Természetesen ők nem tudták, hogy még a kérdőmondat hanglejtése sem igaz ezekből a sztorikból, de hát úgyse jönnek rá, gondolta Károly, mivel az iskola előtt, után, helyett itt ülnek ezek a léhűtők!
   – Bizony, hogy így volt – folytatta Károly. – Nekem még a nagyapám mesélte, neki meg az ő nagyapja. Engedelmével, uram, fiatal barátom, befejezem a történetet – lehúzta a teli-bor-kupáját, és folytatta a nagy meséjét.
                                                                                                       ***
           Az ezernyolcszázas években, a kiegyezés után, itt nálunk, Hernádkakon minden esztendőben megrendezték a Nagy Országos K. u. K., vagyis Császári és Kerályi Író-Költő Bajnokságot. Az eseményt mindig a hernádkaki művelődési házban tartották. Megjelent az egész művészvilág színe-java. Ám mindenki tudta, hogy nem ez az igazi nagy megmérettetés. A kultúrban szépen csendben, hamar lementek a versenyek, majd kikiáltottak egy győztest. De ezek után történt csak az igazi bajnokság. A művészurak mind egytől-egyig lejöttek este ide, a Fortunába, hogy miután kiderül, ki az igazán nagy tehetség valami random versfaragó versenyben, jeleskedjenek a mulatásban is egészen reggelig.
          A nagyapám nagyapjának idejében történt egyszer, hogy miután megvolt a 99. bajnokság, melynek célja az volt, hogy ki tud szebb művet írni Erdei Kak címmel, ugyanúgy meglátogatták az igazi verseny helyszínét, a Fortunát. Minden valamire való nagy művész itt volt: az ősz Petőfi Sándor, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes, Arany János, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Madách Imre… jajj, ha én azt végig sorolhatnám! Összegyűlt a sok öreg író. Nem csoda, hisz mindegyik kecske meg akarta nyalni a legédesebb sót! Ennek a viadalnak volt a legnagyobb tétje. A kocsma tulajdonosa ugyanis kihirdette, hogy aki a legszebb verset írja a lányának, amelyik a legjobban tetszik a kis őzsutájának, az megkaphatja költeni őt nem is egy, de akár három éjszakára, minekután elviheti a templomba is.
         Érthető hát, miért volt ennyire izgatott a sok költészetre kiéhezett tisztelt művén úr. Egyedül egyetlen poéta-palánta jelent meg a neves eseményen, egy helyi srác, de mindenki esélytelennek látta indulását, mivelhogy eddig csak egyetlen folyóiratban jelent meg alkotása. A nagyapám nagyapja is ott volt eme szent küzdelemnél. Ahogy korábban meséltem, hangos hajrázásban izgult mindenki, hogy az ő nagy kedvenc tollforgatója éljen át egy szép éjszakát.
         Lejárt a kiszabott egy óra, mialatt elfogyott a szabadon felhasználható tíz kupa bor is. Felült a kocsmáros lánya a söntés előtti bárszékre. Mindenki köré sereglett, a kezébe nyomták a sok-sok verset, és ő bársonyos kis hangján hangosan felolvasta őket. Ó, hogy repültek ott a kis tarka virágszálak, reszkető bokrok, csiripelő madárkák, lángban égő szívek meg minden ilyesmik, amiket a sok vén kujon ki tudott kamuzni.
    – No, lányom, ki a szíved választottja?
    – Nekem a Kezedben égő rózsaszál, fejemben kék csikó kaszál kezdetű vers lopta el a szívemet.
    – Az az enyém! – kiáltott a hernádkaki ifjú, s gyorsan karon ragadta a lányt, mielőtt a többi népművelő rabolná el. Olyan vidáman szaladtak fel a lépcsőn, mintha nem ismerték volna már egymást három éve.
    – Új idők járnak, barátom! – Mondta Jancsi a Sanyi vállát veregetve. – Lassan át kell adnunk a terepet a fiataloknak! Már csak kiállításra valók vagyunk a rólunk elnevezett múzeumokba. Azt hiszem, ideje letennünk a lantot!
    – Igazad van, de ne olyan hevesen! Előbb adjunk egy-két tanácsot az ifjú vátesznek, ha visszatér! Tudod, melyik kiadónál ne próbálkozzon, melyik folyóirathoz érdemes küldeni műveket, és hogy melyik pályázatra írjon hagyományos, vagy szabadabb verseket. De a legfontosabbat se felejtsük el, hogy jártában-keltében melyik városban, hova érdemes betérnie, ha a költészetre szomjas torkát a szárazság kínozza!
   – A terep az övéké – szólalt meg a Misi szája két kupa között –, de a kocsma a miénk marad!
                                                                                                         ***
   – Hát ez érdekes volt, Karcsi bácsi! Teca néni, kérek még egy kört!
   – Nem, fiacskám! Van neked valami jobb nálam, de azt itt bent nem lehet – azzal Károly karon ragadta Rolandot, és kivezette az ajtón.
   – Mi az, Karcsi bácsi, csak nem a híres körtéje vagy szilvája? – kérdezte vigyorogva, mire a másik akkora pofont kevert le neki, hogy a fiú nyomba leült a földre, s úgy figyelt az öregre, mint egy elsős a tanítónénire.
   – Na ide figyelj! Új idők járnak. A terep a fiataloké, de a kocsma a miénk! Hord el magad innen! Menj vissza tanulni, mert ha még egyszer meglátlak itt, kapod a második csattanós pedagógusi jótanácsot!

Demény Balázs kisgyermekes apuka, pedagógus. Publikált a Kortárs Hangon, az Irodalmi Rádió és az Illír Kolostor köteteiben, továbbá a Spanyolnátha, A Hetedik, a Holnap Magazin és a Művész.ma folyóiratoknál, valamint szerepelt több kiállításon is. Az isaszegi AKÍK művészeti klub tagja.