Olvasd, költeményünket, nyájas olvasó,
mit közösen vetettünk papírra, április havának hatodik napján, az 1845. esztendőben, két lánglelkű jó barát, Petőfi Sándor és Tompa Mihály.
Áll még a ház az erdő kapujában?
Ott ültünk egykor bent a hűs szobában.
Hallgattuk viking hősök balladáját
S hittük, minket nem ér utol a sátán.
A gazda sűrűn töltött a pálinkából,
Nem fogy el soha, remélte a jámbor.
Idéztük, mikor még olyan ifjak voltunk,
Bércek és völgyek között kóboroltunk.
Tokaj szőlővesszeit néztük, mit cipelnek,
Jó bort kortyolgatva körmöltük a verset.
Barátom! azóta hányszor tört ránk az ősz!
Mogorván rázta botját, mint részeg csősz.
Ám Erdei Kak ura ma is birtokán él,
Árnyas kertjében várja még vendégét.
Várja, hogy érkezzen, mint nyári fuvallat,
Füveken gyöngyöző friss hajnali harmat.
Én vagyok, barátom, a földi utazó,
Szent Iván éjjelén parázson táncoló.
Te meg a holdfény, a remény, az ének –
Ketten együtt télre figyelmező vének.