Herman Ottó és Tompa Mihály pelelaki,
apokrif találkozása
Vadvirágok és páfránybokrok között vöröslik
a magyalfa gömbölyded gyümölcse.
Kevés virágot bontott abban az évben is,
türelmetlen lépett volna egyet-kettőt előre,
jobban lássa,
mi történik a Szinva-ág kettészelte kertben,
ahol Herman Ottó és Tompa Mihály beszélget.
H. O.
Ez a buglyospáfrány, de amott, oly nagyra nőtt
a takácsmácsonya, jönnek és csodálják,
pedig semmi varázslat nincs ebben,
szeretni kell őket, ennyi az egész,
hiszen ők is vágynak a szeretetre, ugye Mihály?
T. M.
Azt mondod, Ottó, a harangvirágok is azért nőttek
méternyi magasra, mert a szeretet nedvei táplálták?
H. O.
No meg a jó talaj, a Szinva-ág vize is oltotta szomjukat,
nyugtató árnyékot pedig a Szinva-szikla nyújtott nekik.
Ki dicsekedhet azzal, hogy szomszédja egy ily magasztos,
ércet rejtő sziklavár?
T. M.
Ha csengő lélek él az ércben,
S a kis pataknak van szava:
Nem titkos nyelv-é a virágok
Halálig tartó illata?
H. O.
Ha jól emlékszem, ezt a Fehér liliom című versedből idézted.
T. M.
(nevetve) A te memóriád, Ottó, csalhatatlan.
Nemcsak a pókok világa nyűgözött le,
hanem a magamfajta versfaragóké is.
H. O.
A költészet is egyfajta virág, nevelni kell,
vinni a hírét, szájról szájra adni a csodát.
T. M.
Mi kelepel a kert végében. Jól látom, egy gólyamadár?
H. O.
Csak vissza, vissza! dél szigete vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!
T. M.
Igen, Ottó, elveszett.
H. O.
Nem gólyamadár kelepel, az apró vízimalmok
lapátjai ismétlik ugyanazt, amit megverseltél.
Hallgasd csak: odavanaz-or-szág, odavanaz-or-szág.
És így sétált tovább a két jó barát,
amíg oly messze nem ért,
ahová a magyalfa – hogy jobban hallja őket –
nem léphetett tovább.
