Az eső áttetsző cérnák tömegét feszítette a szürke égbolt vásznára.
(…) ‒ Ebben az a csodálatos, Mihály, hogy ami most itt velünk történik, az csupán illúzió.
‒ Én ezt úgy határoznám meg, édes asszonyom, hogy vagy mi nem vagyunk, vagy az eső örök.”
Cselenyák Imre
Élek egy rövidfilm-ideig a lillafüredi Pele-lak közelében (a Zalka Máté laktanyában), figyelem több évszak több napszakában egészen közelről, egészen belülről, hogy mit kezd, mihez kezd körében, közelében az eső magával. Magával az esővel, ahogyan Kamilla bán. Nem egyszer látom őt, a reggeli tornák idején, a villa előtt is elkocogva, ahogy át- és átrajzolja az általa készített háztervet, elbán korábbi munkáival, ide-oda áthelyez egy téglalapocskát, egy újabb helyiséget, hogy megtalálja méltó helyét annak, amire azt írja: KamiIlattár.
Látom a laktanyaablakból, hogy azon üvegcsék érdemes gyűjtőterét keresi, melyekbe az esők illatait zárja el. Meg kell őrizni őket, hiszen nincs két egyforma, egymásra legfeljebb csak esendőségük miatt hasonlítók.
Tudja, hogy lesz egy nap, amikor ünnepélyesen, sorra kibonthatjuk őket. Vagy legalábbis párat belőlük. A nap eljött. Ezekből az üvegekből bont fel párat ma az, aki egy-egy alkotás közelében elidőz.
Lóg az eső verslába. S el is kezd Kakon esni, Miskolcon nem húzza le részben a Szinva, nem húzza le egészében se a Sajó, se a Hernád. Lehúzok az esőről még egy bőrt, k. esik, és Hernádkakban is sok a ká. Na jó, nem sok, csak kettő. De ez az eső is olyan, mintha kettő lenne belőle. Minimum két esőnek kell esnie ahhoz egyszerre, hogy ennyi idő alatt ennyi víz zúduljon a tájra.
Gyermekkoromban átélek a Hernádban való fürdés közben olyat, amit azóta sem, nem hogy fürödve, még látványban sem: a folyóban, hosszában, a Miskolc felé eső oldalon záporzik, másik oldalon, kábé a felétől, esőcsepp-érintetlen a felszín. Elnyúlok keresztben, lábfejem az esőoldalon dugdosom ki a vízből, fejfejem az esőtlenen igyekszem a felszín felett tartani, és átadni magam annak az érzésnek, hogy szinkront úszok magammal, egyik végem ugyanúgy mozduljon, mint a másik, mintha tudnám, hogy soha nem fog történni hasonló, ki kell élvezzem minden pillanatát – el is feledkezem, játékom közben hová sodor a víz.
Oda, ahová tilos úszni… két nagy örvény miatt nem volt szabad megközelíteni sem azt a helyet, mert régen egy kút volt ott: kiharapott, felnyalt, felnyalábolt egy partmenti házat magának a víz, elöntötte hátsó udvarát, s a kút helyét szinte négyzetméter-pontosan jelzi az előtte és az utána örvénylő folyam: előtte már ötven méterrel ebbe, után ötvennel pedig már abba az irányba kavarog. A teremtő szempárjának ellentétes forgása félelmetes jelenség, a partról szép. Na de odabentről?
Igen, elkap elöl az örvény, az övé leszek, és ha bátyám nem okít ki előtte, mit kell tenni ilyenkor, akkor a víz nem ad vissza élve az enyéimnek, nem köhög fel, nem köp ki, mintha félrenyelt volna. Kiköpött hamismásom nem lennék ma, ha nem úgy teszek, mint ahogy mondja, de szót fogadok, nem kapálózok tehát, fejem hátrahajtva húzom ki magam, karjaim magasba lendítve nyújtózom, amennyire csak tudok, lábfejem lefeszítem, s így hagyom, hogy tegyen velem a víz, amit akar. Ha szerencsém van, nem fogok neki olyan hosszan kelleni, hogy utána már magamnak se kelljek.
A tehetetlen forgásban lepereg előttem életem filmje. Rövidélet, rövidfilm, szüleim szerint én persze, hogy rövidész, nem hisznek nekem, pedig látok a jövőből is dolgokat, munkahelyükön, a lillafüredi Sziklában, egyiküket hogy húzza be a másik örvénye, látom, hogy szippantja ki előbb anyámat valami egy befőttesüvegnyi térből, aztán apámat, ahogy ő maga az üveg-tér, de a szippantás, s az idő is ő maga.
Nem szép dolog, ami történik, de aztán azt is látom, mindketten mégis mintha boldogok. Most is összekapaszkodva, lábtól fekszenek egymás mellett; amikor egyiküknek a lábfejét veri az eső, akkor másikuknak a fejfejét; aztán bukfenceznek egyet, s az egyik vég is kap a másik végből.
Fej fej mellett kaptatnak a mai Légyotton találkozók: egymásba fogódzásuk számtalan játéklehetőséget ígér. Például, ha Ottó záporzik, akkor Mihály és Kamilla porzik. Olyankor Tompáné a Deákné legjobb (film)vászna maga. Ha Ottó rajzolja fel, mit láthat Emília, a Tompa plusz Herman Ottóné-társaságból hiányzó Tompa-feleség, akkor Mihály azt jegyzi le, mit szólhat Kamilla, a felső indexbe oly szépen belehatványozott Herman-feleség mindahhoz, amit összehoztak itt a kiállítók, akik közül, ha egyikük a Szinva, akkor éppen ugyanakkor kanyarognak felénk a Sajók, a Hernádok, záporoznak iker-esők, egyikük örvény, másikuk a behúzás, vagy épp az abból való kidobás, az engedés, vagy annak látszata. Az eső játékszaga, a játék esőszaga.
Kívánom a jelenlévőknek, hogy ha lábfejükre eső esik, fejfejükre nap tűzzön, vagy épp fordítva, ahogy akarják. Vagyis, mert Színészmúzeumban vagyunk, Ahogy tetszik.
Elhangzott a 24. Légyott, a Tompa plusz Herman Ottóné megnyitóján, a miskolci Múzeumok Éjszakája belvárosi nyitó rendezvényén, 2024. június 22-én, a Thália-házban.
