BETELT
Szabadon veszem a levegőt tavaszunk óta, mostanáig.
Levelekre tapadt indulatport ver fel az eső irritálni.
Teleprüszkölöm az irodát. Szeretünk, alszunk, prezentálunk.
Szemetünk leviszem, kiürülök. Kikerülöm a fényt, szemen tágul.
Maradék vacsorát követő teraszi papsajt mályvaforgács
cigarettapapír-harisnyában, szavatolt növényi félrenyugvás.
Legalább ez a kis vigaszág, maradék íze ideláncol,
mirelit remegés koponyámban, melegít a parázs retinádból.
Kifelé sugaras kötegekben, fotonok foglya a fiatalság.
Haviszinten ürül egyenlegem. Mit is írhatnék magam alá?
Hitelek, hatolok, provokálsz, amitől újra visszanyugszom.
Nekem is ez a jó, különben rég, valami távoli túrabuszon
unalomvonalon utazó savanyúképű lovag volnék,
adományt hozamom legjavából, alapítványon át utalnék.
Dehogyis akarok egyedül befolyásmentes, tiszta képet.
Ne legyen semmire panaszkodnom, magamat hibáztassam? Érted.
Maradok vihogó tünemény, épp elég bölcs a hallgatástól,
nehogy a kegyelem kimaradjon, leszegem a fejem. Le ne vágd, jó.
Imakör, imaszál, imahét, az Urat hívjuk interurbán.
Repülünk, lecsukott kanapénkon, teleink viharába csitulnánk.
HUROK BUROK
elmondtál mindent
nem ez a kérdés
levegőd fogytán
és ismételned
magadat több mint
fölösleges
lassan gyilkol
a mellkas szorít
arcodon elkenődött
indulatod
nyomokat pecsétel
továbblökdös
örülni tessék
sohasem volt
ilyen jó dolgod
hallgass kushadj
jól tudod milyen
a csendes szekatúra
őskövület
hajszál a levesben
meghaladt elme
stigmákat aggat
mielőtt lehúz
azoknál fogva
rángat és tépked
addigra már-már
legszívesebben
megtennéd magad is
mire vársz
levegő nélkül
mit számít még
létezel vagy nem
léphetnél bármikor
beolvashatnád
amit mindenki tud
bele a szemükbe
agyő és kiszállsz
fogytán az időd
nem kell kibírnod
egyszerűen letelik
pillanat a pillanatra
föléd görnyed
vérszívó pózban
lassan érthetően
ahogy annyian
te is aláírsz nekik
kapod a szokásos
utolsó kérdést
van-e még bármilyen
mondanivalód
