Néhány szó magamról; Nézd, apám!; Miért pont Miskolc?

Néhány szó magamról

1964-ben születtem Miskolcon, földműves-gazdálkodó, kereskedő családban. Ebből a közegből sarjadt józan paraszti ésszel fűszerezett, igazságkereső, szabad lelkületem, amiből a mai napig táplálkozom hivatásomban és a civil életben is. Több helyütt, versben és prózában is visszatérek a családi gyökereimhez, mely egyik részről édesanyám testvéreihez, szabadlelkületű-vagabund nagybátyáimhoz kapcsolódik, akik kivételes testi erejű, szenvedélyes természetű, nagy munkabírású fickók voltak, nem kevés bohémsággal, furfanggal és öntörvényűséggel megáldva. Apai részről viszont kizárólag édesapámhoz kötődöm, aki egyke volt, és oldalági rokonaival sem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Apai nagyszüleimről csak rossz emlékeim vannak, miután elüldöztek minket abból a házból, ahol kisgyerekkoromat töltöttem, és nagyapámnak közvetve köze volt apám tragikusan korai halálához is. Édesanyámról pedig, aki önmaga is legalább egy kisregényt érdemelne, csak annyit: még nyolcvanhét évesen is sorba állítana egy francia idegenlégiós századot, és ha a képességeihez mérten továbbtanulhatott volna, nem én lennék az első értelmiségi a családban. Iskoláimról csak annyit: az általános iskolában és a Földes Ferenc Gimnáziumban is matematika tagozatos osztályba jártam, majd 1982–83-ban, tizenkét hónap – novelláskötetbe kívánkozó történetekben megélt – előfelvételis sorkatonai szolgálat után a Miskolci Egyetem jogi karán folytattam tanulmányaimat, melyet részben nyughatatlan természetem miatt, részben szenvedélyes szerelmeimnek köszönhetően kis késedelemmel, 1990-ben fejeztem be, közben – nem utolsó leckeként az élettől – letudva a még hátralévő hat hónap katonaságot is. Diplomámat 1991-ben szereztem meg, ezt követően 1993-ig egy családi vállalkozást működtettem, majd három évnyi közigazgatási joggyakorlat és a szakvizsga letétele után, immár huszonöt éve, hétköznapjaimat ügyvédként, mások problémáinak megoldásával töltöm – így akaratlanul magamnak is beszerzek néhányat – ennek ellenére úgy érzem, sikerült életvidám, kiegyensúlyozott személyiségnek megmaradnom. Az ügyvédi hivatás többek között problémamegoldásból, hitvallásom szerint még inkább a problémák megelőzéséből, hatékony kommunikációból áll. Mottóm: legyünk őszinték, és minden esetben gondosan válogassuk meg a szavainkat. Az írást sem célnak, hanem eszköznek tekintem a kapcsolatépítéshez. Érdekel a közélet, vagy fél tucat civil szervezetben vagyok vezetőségi tag, ezáltal is igyekszem felelősséget vállalni a környezetemért. Gyerekkorom óta érzékeny vagyok a világ fonákjára. A családi tragédiákból eredően hamarabb nőttem fel, amit most, őszülő halántékkal kompenzálok: folyton-folyvást görbe tükröt tartok a környezetem, olykor a világ elé is, holott jómagam sem vagyok hibátlan. Gyerekkoromtól fogva rajongok a lovakért. Közel tíz évig tartottam néhány lipicait, és volt cca. másfél hektárnyi szőlőm is. A kétkezi munka sem áll távol tőlem. Nem mondtam le arról az álmomról, hogy a közeljövőben legyen valahol egy kis parasztházam pincével, egy kevéske szőlővel, meg két-három lóval a domb aljában. Legjobban a szőlőhegyen tudok kikapcsolódni. A várost és a tömeget nem igazán kedvelem. Ezért örültem annak, hogy Miskolc polgármestere megálmodta a mintegy ezer pincét magában foglaló avasi pincesoron a hegygazda intézményét, amit azóta Magyar László barátommal együtt vezetünk. Remélem, lesz sikeres folytatása. A megbízásnak is, meg az írásnak is.

Nézd, Apám!

Én még mindig az vagyok:
az a sűrű hajú, vézna kisfiú,
aki majd’ negyven éve volt,
mikor az Isten-hegyen,
a szántásban összeakadt a borona.
Dühös voltam, nyűgös és hiú,
láttam megfáradt szemed, karod,
s kértem, a gyeplőt add ide:
hittem, a két szürke rám is hallgatott.
Aztán a domb tetején megugrott Deres,
s az egyik borona felborult,
de én még gyenge voltam,
épp olyan, mint néha most,
mikor lehunyt szemem szívemben
Téged keres.

Odajöttél – tán órákba telt – nehéz lábakon,
szemedben fájó szenvedés,
engem a szégyen nyomott vállamon.
De ezt a keserű emléket vállalom.
Szétszedted az összeakadt vasat,
a szívem eközben meghasadt.
Lassan leballagtunk a föld aljára,
akkor szántottunk együtt először, s tán utoljára.
Bár lehet, hogy majd az Égben,
ahol már biztos ott van a jó Deres,
ha még nem talált rád, majd megkeres.

Akkor simogasd meg helyettem is,
s add rá nyugodtan a hámot,
mialatt a sűrű hajú, vézna kisfiút bevárod.
Vetünk majd búzát az égi s földi népnek,
aratunk és kenyeret sütünk,
míg lassan, mindnyájan odaérnek.

Miért pont Miskolc?

Itt reggelente ablakodból nem láthatsz lagúnát,
sem kéklő hegyek ormát,
csak egy ötven éve álmunk őrző
kilátónak tornyát,
honnan sokszáz emlék hívogat
fel a ködös Bükkbe:
s összegyűjti boldog könnyeinket
egy öreg tó tükre.
Forrásának friss vizét a város
zubogó patakjából issza,
sötétlőn-mély szeme sárgult
képeslapokról tükröződik vissza.

Zötykölődtek diákéveim
zörgő sárga-villamoson,
jártam erdőt csühögő vonattal,
mi kertek alatt osont.
Emlékszem, hol kaptam egy szép
szőkétől első forró csókom,
s tanultam kamasz izgalommal
feltörni a szerelmi kódom.

Voltam csendben lázadó,
néha erős vállakkal is gyönge,
akadályt emelt elém az út,
másnak apró por-göröngye.
Próbáltam járni és beszélni tanulni,
de nem az iskoláktól,
inkább hosszú-konok utakon,
a magam hibájából.

Lettem hamar felnőtt,
kócos-őszülőn is
naiv gyermek-szívvel:
jövőm innen táplálkozik,
míg a Jóisten nem hív fel.

Cipelem bőröndöm, kiborul a mának:
lombját sokszor megmetszik,
de gyökerét nem, a fának.
Bevallom, nem voltam hű gyermeke
mindig e a vidéknek,
elvágyó gondolataim s induló lépteim
mégis visszatértek.

Mert az Avason napokig el lehet lenni úgy, hogy az ember nem kívánkozik le a városba, ami csak párszáz méterre lüktet – igaz a maga vidékies módján –, de ebből a lombok alatt semmi sem érezhető. A miskolciak kivételesen vendégszerető népség, hamar szívükbe fogadják azt, aki megdicséri a borukat-pálinkájukat és van legalább egy sztorija a Diósgyőrről.
A tipikus avasi pincetulajdonos egyrészről önképzőköri filozófus – különös tekintettel a bor filozófiájára –, másrészről kell, hogy legyen legalább egyvalaki a rokonai-barátai-ismerősei között, aki állományban volt – itt a dolgozott kifejezés is behelyettesíthető, bár nem minden esetben – a Lenin Kohászati Művekben vagy a DIGÉP gyáregységeinek valamelyikében (ez meg is látszik a borházak lépcsőinek-teraszainak-kerítéseinek eklektikáján), és a családnak volt egy legalább kétszáz négyszögöles kiskertje valamelyik környező domboldalon, ahonnan október végén-november elején elvitték kifőzetni pálinkának az asszony elől még időben megmentett barackot-szilvát-körtét, a nagymama beszáradt lekvárjait és kiforrott befőttjeit, meg a szomszéd bácsi otelló-seprőjét, mert amióta tavaly ősszel felrobbant a kuktája a gázon, inkább odaadta a száz liter cefréjét két liter pálinkáért a szomszédnak, mintsemhogy testi épségét veszélyeztetve vesződjön vele, kockáztatva az öreg faházra kötött biztosítás felmondását is.
De a majdhogynem félistenszámba menő, központi figurák azon kevesek, akik bármikor össze tudnak ütni a kamrában fellelhető száraztészta-bab-tarhonya-szalonna meg kolbászmaradékból, krumpliból és szinte bármiből egy olyan egytálételt, ami után a vendégek mind a húsz ujjukat – a valamikori LÁDI-ban vagy az erdőn dolgozók meg annyit, amennyijük még van – megnyalják, és két liter fröccsöt úgy felszív, hogy a zéró tolerancia bevezetése előtt, estefelé még nyugodtan beülhettek az autójukba is.

Mert: az Avas alján, pincék mélyén lusta az idő,
az öreg toronyórában megállt az ütő.
Leugrott a kismutató – titkon követem –,
megkopottan-kacskaringós macskaköveken.
Görbe éjszakák után a hajnal villamosra vár,
a csonka óramutató épp gyök-kettőre áll.
Még a kutyák sem ugatnak, hallatszik a csönd:
az esti műszak fenn az égben izzó vasat önt.
Itt lassabban forog a Föld, az élet megpihen,
itt nem fog stresszelni téged többé senki sem.
Összekeveredik bennünk: múlt-jelen-jövő,
az öreg toronyórában alszik az idő.
Görbe éjszakák után a hajnal villamosra vár,
a csonka óramutató álmában kiabál.
Az esti műszak fenn az égben kisfröccsöket önt,
reggelig még velünk mulat pincékben a csönd.

1964-ben születtem Miskolcon, földműves-gazdálkodó, kereskedő családban. Ebből a közegből sarjadt józan paraszti ésszel fűszerezett, igazságkereső, szabad lelkületem, amiből a mai napig táplálkozom hivatásomban és a civil életben is. Több helyütt, versben és prózában is visszatérek a családi gyökereimhez, mely egyik részről édesanyám testvéreihez, szabadlelkületű-vagabund nagybátyáimhoz kapcsolódik, akik kivételes testi erejű, szenvedélyes természetű, nagy munkabírású fickók voltak, nem kevés bohémsággal, furfanggal és öntörvényűséggel megáldva. Apai részről viszont kizárólag édesapámhoz kötődöm, aki egyke volt, és oldalági rokonaival sem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Apai nagyszüleimről csak rossz emlékeim vannak, miután elüldöztek minket abból a házból, ahol kisgyerekkoromat töltöttem, és nagyapámnak közvetve köze volt apám tragikusan korai halálához is. Édesanyámról pedig, aki önmaga is legalább egy kisregényt érdemelne, csak annyit: még nyolcvanhét évesen is sorba állítana egy francia idegenlégiós századot, és ha a képességeihez mérten továbbtanulhatott volna, nem én lennék az első értelmiségi a családban. Iskoláimról csak annyit: az általános iskolában és a Földes Ferenc Gimnáziumban is matematika tagozatos osztályba jártam, majd 1982–83-ban, tizenkét hónap – novelláskötetbe kívánkozó történetekben megélt – előfelvételis sorkatonai szolgálat után a Miskolci Egyetem jogi karán folytattam tanulmányaimat, melyet részben nyughatatlan természetem miatt, részben szenvedélyes szerelmeimnek köszönhetően kis késedelemmel, 1990-ben fejeztem be, közben – nem utolsó leckeként az élettől – letudva a még hátralévő hat hónap katonaságot is. Diplomámat 1991-ben szereztem meg, ezt követően 1993-ig egy családi vállalkozást működtettem, majd három évnyi közigazgatási joggyakorlat és a szakvizsga letétele után, immár huszonöt éve, hétköznapjaimat ügyvédként, mások problémáinak megoldásával töltöm – így akaratlanul magamnak is beszerzek néhányat – ennek ellenére úgy érzem, sikerült életvidám, kiegyensúlyozott személyiségnek megmaradnom. Az ügyvédi hivatás többek között problémamegoldásból, hitvallásom szerint még inkább a problémák megelőzéséből, hatékony kommunikációból áll. Mottóm: legyünk őszinték, és minden esetben gondosan válogassuk meg a szavainkat. Az írást sem célnak, hanem eszköznek tekintem a kapcsolatépítéshez. Érdekel a közélet, vagy fél tucat civil szervezetben vagyok vezetőségi tag, ezáltal is igyekszem felelősséget vállalni a környezetemért. Gyerekkorom óta érzékeny vagyok a világ fonákjára. A családi tragédiákból eredően hamarabb nőttem fel, amit most, őszülő halántékkal kompenzálok: folyton-folyvást görbe tükröt tartok a környezetem, olykor a világ elé is, holott jómagam sem vagyok hibátlan. Gyerekkoromtól fogva rajongok a lovakért. Közel tíz évig tartottam néhány lipicait, és volt cca. másfél hektárnyi szőlőm is. A kétkezi munka sem áll távol tőlem. Nem mondtam le arról az álmomról, hogy a közeljövőben legyen valahol egy kis parasztházam pincével, egy kevéske szőlővel, meg két-három lóval a domb aljában. Legjobban a szőlőhegyen tudok kikapcsolódni. A várost és a tömeget nem igazán kedvelem. Ezért örültem annak, hogy Miskolc polgármestere megálmodta a mintegy ezer pincét magában foglaló avasi pincesoron a hegygazda intézményét, amit azóta Magyar László barátommal együtt vezetünk. Remélem, lesz sikeres folytatása. A megbízásnak is, meg az írásnak is.