P. S. az esti gyorssal indult volna Miskolcra. Felszállás Kőbánya-Kispesten 19:50-kor, leszállás a Tiszain 22:30-kor. Az oldaltáska dagadozott az olvasnivalóktól, kéziratoktól. P. S. felkapta, de megállt a szoba közepén. Mégsem állíthat be Tompához üres kézzel.
Leszalad a Tabdi borozóba, gondolta. Ott nem drága a kimérős. Igaz, péntek lévén a hely tömve lesz, jutott eszébe a lépcsőházban. Már a sarokról látta, hogy nem tévedett. A járdán ácsorgók között aránylag gyorsan átjutott. Néhány kézfogás után, átszellemült tekintetektől kísérve elérte a bejáratot. Ott egy garbós fickó belefogott a János Vitéz szavalásába, de elakadt a harmadik versszaknál. Míg a többiek megtapsolták, P. S. besurranhatott a helyiségbe. Rögtön az ajtó mögött megállt. Nem tudott továbbmenni. Közrefogták, akik észrevették. Akik szintén arra vártak, hogy elérjék a pultot. Persze, nem siettek nagyon. Legtöbbjük már néhányszor átküzdötte magát a tömegen. Készleteik kitartottak, míg újra a csaposhoz sodorja őket a sors. P. S. is beletörődött a helyzetébe. Nem akart mások elé furakodni. Kínálták, de nem fogadta el. Inkább kérdésekre válaszolt. Vitázott. Hallgatósága cserélődött. Egyesek újra felbukkantak. Folytatták, ahol előzőleg abbahagyták. P. S. nem vesztette el a fonalat.
A pult előtt jött csak zavarba. Először is, mert odaért. Hirtelen eszébe jutott a vonat, Tompa, Kak. Ide mentek volna együtt Miskolcról. 22:30-kor. Már amennyiben P. S. leszáll a gyorsról a Tiszain. Ez ott és akkor, a Tabdi borozóban lehetetlennek tűnt. Jól látta P. S. a pohárszék fölötti kakukkos órán, mennyi az idő.
Másodszor, üveget is elfelejtett hozni. Itt csak saját flaskába mérnek, csapott a homlokára. A csapos széttárta a kezét. P. S. az emberekhez fordult. Ki tudná kisegíteni? Lelkesen jelentkeztek jópáran. Bármivel, bármivel, hangoztatták. Egy borosüveg kéne. Az nincs. Tompához viszem, Kakra, érvelt P. S. Nagy nehezen előkerült egy műanyag butykos. A helyiség túlsó feléből indították útra. Kézről kézre, a fejek fölé emelve adták előre a pultig.
Kifelé menet P. S. sokat mesélt Tompáról. Emlegette Kerényit is, az eperjesi költői versenyt. A szlovák határőrök kedvességét külön kiemelte. Megtalálták a kéziratokat. Hibátlan magyarsággal kérdezték: mi ez? Vers, hangzott a válasz. Erre Hviezdoslav-költeményeket szavaltak, mintegy másfél órán át. Utána visszaadták P. S-nek az útlevelét. Akkor lett világos, hogy a következő versengést Kakon rendezik majd. Hogy Kerényi átjut-e a határon, még elválik.
Mire P. S. az állomásra ért, Kőbánya-Kispestről már Szolnokra sem indult vonat. A férfi, a költő lecsapta az oldaltáskát, boroskannát egy padra. Beletúrt a hajába. Most mi lesz? Vissza nem fordul, az biztos. Gyalog, Debrecen-Budapest viszonylatban tíz nap az út, ezt tudta. Tapasztalatból. Tehát a talpalást is kizárta. Maradt a csoda. Erre nem először számított. Biztosan nem is utoljára. Gyakorlott csodavárónak mondhatta magát. Leült. Nem tartott sokáig az egész. Tíz percen belül fehér, kopottas gépjármű állt meg előtte. Az anyósülés felőli ablakot, ha nehézkesen is, de letekerték. Elhangzott a nagy kérdés: hová mész, testvérem? Kakra, felelt P. S. Itt pillanatnyi hatásszünet következett, de rögtön utána jött a megerősítés: oda megyünk mi is. Szállj be!
A sofőr átadta a helyét annak, aki eddig beszélt. P. S. mellé, a hátsó ülésre telepedett. Barátságosan méregette útitársát, a csomagjait. Gondterheltnek látszol, testvérem, törte meg a csendet. De látom, folytatta, hogy a bánat felhője csak ideig-óráig árnyékolja be az eget bensődben. Akarod-e tudni, mikor fordul derűsebbre a lelked állapota? P. S. sóhajtott. Ha látom Tompát, gondolta. Még inkább pedig, ha Kerényi is ott lesz. De mondani csak annyit mondott, hogy akarja. Azaz, nem, dehogy akarja!, jutott rögtön eszébe. Elkésett. Kísérője már ki is tépett P. S. üstökéből egy hajszálat, és a saját tenyerébe helyezte.
Elmondok én mindent rólad, testvérem, szólt P. S-hez. Hanem előbb tegyél ide, erre a hajszálra, egy bankjegyet. Bankót, papírpénzt, lehetőleg ne ötszázast. Ne is ezrest, inkább a legnagyobb címletet a pénztárcádból. P. S. itt megértette, hogy az utazás mégsem lesz ingyenes, ahogy azt korábban hitte. Mindegy, csak érjenek oda. Legalább a Tiszaiig jussanak el valahogy. Akkor elmondhatja majd Tompának, hogy ott volt. Nem jó időben, de jó helyen.
Engedelmesen pakolta tehát P. S. a bankjegyeket útitársa markába. Közben pedig hallgatott. Sok igazság hangzott el, és még több tévedés. Valahányszor a kritikusok kerültek szóba, P. S. mindig felszisszent. Ez a téma fájdalmasan érintette. Még inkább, mint ürülő bukszája. Máskor P. S. elégedetten bólogatott. A tévesen neki tulajdonított idézeteknél sem javította ki a beszélőt. Mikor látta, hogy Füzesabonynál letérnek a főútról, kinyitotta a száját, de nem jutott szóhoz. Végignézte, ahogy áthaladnak a város kihalt főterén, és az utolsó utcák egyikében megállnak.
A jóslás véget ért, és úgy tűnt, az utazás is. P. S. kiszállt. Eltette a pénztárcáját. Kihúzta magát, mert közben elég sokan köréje gyűltek. Imikém!, üdvözölt a jövendőmondó egy középkorú férfit. Vállon veregette, pénzt nyomott a kezébe. A frissen megkeresettből. Vidd már el ezt a jóembert Miskolcra, még ma oda kell érnie. Jóval éjfél után történt ez, úgyhogy az indulás nem tűnhetett nagyon sürgősnek. Imre legalábbis így gondolta. Először kávéval kínálta P. S-t, majd marhapörkölttel. Utána kikérdezte, de kevesebb figyelmet szentelt rá, mint a jós. Közben tévézett. Mire megértette, hogy P. S. költő, abba kellett hagyniuk a beszélgetést. A szomszédok egyre erélyesebben jelezték, hogy aludnának. Imre egyébként fejből tudta a Füstbe ment terv című verset. Pontosabban ezt állította. Bizonyítania nem sikerült. Azért sem, mert a jós betusztolka őt és P. S-t egy piros, kopottas külsejű gépjárműbe. Utánuk dobta a slusszkulcsot, még egy bankjegy kíséretében, és elment.
Imre indított. Rosszkedvűnek tűnt. Talán elégedetlennek is. P. S. nagyon szerette volna, ha nem kell kitalálnia új sofőrje gondolatait. De tudta, hogy sok múlik ezen. Tapasztalatból. Beszélgetni nem akart, inkább a megfigyeléseire hagyatkozott. Hajnalodott. Imre megjegyezte, hogy szívesen inna egy kávét. Tankolni is kéne, tette hozzá. Mivel a kijelző nem működött, ez akár igaz is lehetett. P. S-nek mentő ötlete támadt. Tudok egy benzinkutat Miskolc mellett, közölte. Imre ránézett az útitársára. Az aszfaltot különben is csak hézagosan figyelte. Tehette, nem jött szembe senki. Jól van, akkor oda megyünk, hagyta helyben.
A gondolattól, hogy mennek valahova, felélénkült. Híres vagy?, kérdezte váratlanul P. S-t, aki erre nem jött zavarba. Igen. felelte egyszerűen. Ha elrabolnának, mennyit lehetne kérni érted?, faggatózott tovább a vezető. Úgy értem, váltságdíjként. P. S. eltöprengett. Nem a váltságdíjon, hanem azon, hogyan tudna kiszállni. Ez egyre nehezebbnek tűnt, mert Imre folyamatosan gyorsított. Nem törődött a vészesen fogyó benzinnel. Kak felé a kanyarokat szédítő sebességgel vették be. A Hernád feletti hídon azonban nem várt forgalmi helyzetbe kerültek. Traktor előzött traktort. Imrének rövid távon mintegy száz kilométer per órával kellett csökkentenie a tempót. Mikor elérték a folyót, P. S. kinyitotta a kocsiajtót, és ugrott. Először csak az aszfaltra. Nem sikerült rosszul, mert fel tudott állni. Mivel Imre már szállt is ki a járműből, P. S. átvetette magát a korláton.
A víz kellemesen hűsítette a frissen felhorzsolt sebhelyeket. P. S. nem hiába járt úszásoktatásra. Kapálózott, ahogy bírt. Ugyan egy pillanatra elfeketedett előtte a világ, de visszanyerte az eszméletét. Érezte a motollaként járó végtagjait, a víz hidegét. A Hernád megkegyelmezett neki. P. S. merev, viszont a fennmaradáshoz elégséges mozdulatokkal partra evickélt. Okkersárga vászonsátrat pillantott meg a fák alatt. Kíváncsi és álmos turista bújt elő belőle. P. S. boldogan ismerte fel Tompát.
Miskám!, kiáltotta vidáman. Hát eljöttél?, kérdezte Tompa meghatottan. El, vágta rá P. S. Még a mellette fekvő fatörzsre is rácsapott volna, ha meg tudja mozdítani a kezét. Tompa rögtön felismerte, mit kell tennie. Lerángatta P. S. vizes ruháit, vastag hálózsákba csavarta költőtársát, a felszított tűzhöz ültette. Majd tollat és papírt nyomott a kezébe. Mikor P. S. meg tudta azokat fogni, Tompa meghirdette a költői verseny folytatását.
Kerényi nélkül?, csodálkozott P. S. Tompa zavarba jött. Addig is elkezdjük, javasolta aztán. Addig?, kérdezte P. S., már inkább magától. Meddig tart, míg ideér valaki Szlovákiából, Amerikából, a tizenkilencedik századból?
