[Lillafüred, 1865]
Herman Ottó és Tompa Mihály sétája
Szemünk előtt a táj tömény romantika.
A fennsík töbreiben csillámló rétek,
„a szép de múló idő érzetével”, bátyám,
versben nem megírni, rátaposni, vétek.
Látod, amit én látok? Fehér derengés,
mögötte megbúvó vadregényes katlan.
A szétvált formák ma újra egyesülnek;
ősi szépségük szinte felfoghatatlan.
Erre sétálni maga a megtisztulás.
Árnyékként követ a Nap és ezer titok.
Egyre csak növünk, akár az István-barlang
padlatáról felfelé törő sztalagmitok.
Ha nem bánod, pihenjünk most meg kicsit!
Itt minden van: bábakalács, bajuszvirág,
sárga az ibolya, tüzes a liliom,
varázsszőnyegen hever ez a szép világ.
Míg én beszélek, te költeményt fabrikálsz,
körénk sereglik „szárnyasoknak fürge népe”.
Egymás figyelmét lekötve telik dús napunk,
közben egyre surrog a fény szövőszéke.
