kopogtat egy erdei lak ajtaján
befödte már ligetünk a tél,
szép asszonyi szót visszhangoz
tompa falak mögött a szalon,
a kémény lágyan eregeti szikkadt füstjeit
míg karomban pihen a megfáradt komondor
ligetünk befödte már a szép asszonyi szót
tompa szalonban szikkad a tél
a falak lágyan hangozzák vissza a pihenést
megfáradt karomban kéményt ereget a szép
komondor
és füstje lágyan fedi be szótlan társaságunk
karomban pihennek falazó asszonyok
szép szó szikkad a megfáradt kéményben
a tél visszhangja tompán szépeleg a komondor
mögött
s lágyan szól befödött ligetünk
füstbe ment szalonunk helyén
És Tompa bátorítón kiszól
gyöngy gördül
a tölgy göröngyén
és omlik gyengéden
könnyedbe könnyedén
s amint elillan kedved nedve
reszketőn vár kedvesed nevetve
bizalomra bízvást biztat
tenyerét gyöngéden emeli
fájdalmakra így védőn adva vigaszt
s röpültök együtt földi boldogságban
utódokra hagyva az élet szeretetét
századnak csaknem felén
Ám Petőfi tovább idézi a hely szellemét
falammal takartan haladtam magam alatt
tenyeremben neveletlen egyed neheztelt
míg kint kín virít, hit sír s izzik, hisz’ ki visz így?
ó tobzódó bolond! – szólok most mohón s
korholón
öntsd vörös örömvödröd pörgőn s hörögj
húsz túsz dúl, múlt sújt, rút kút súg s gyújt bút
