Mindig szerettem volna színpadon szerepelni, talán a rokonságom miatt – nagynéném és unokanővérem is erre a pályára lépett –, vagy csak vonzottak a poros deszkák, meg az a fránya önmegmutogatási vágy, amit tudományosabban exhibicionizmusnak hívnak. Egyszer még beépített ember is voltam, no nem a szó politikai értelmében, hanem csak úgy, játékból. Egy kedves hajdani tanítványom roppant módon vonzódott a színjátszáshoz, és gimnáziumi évei alatt elhatározta, hogy osztálytársaival együtt eljátssza Paul Foster I. Erzsébet című darabját, úgy, hogy az előadás kettős színpadon indul. A fentin a darab elején buli van, ahol a fiatalok a Pulp Fiction című film zenéjére táncolnak, oly módon, ahogy azt Uma Thurman tette egykor, a két ujját a szeme előtt elhúzva. Én, mint beépített ember egy ideig hagytam, hadd szórakozzanak, majd artikulátlanul üvöltve felrohantam a nézőtérre, hogy onnan káromkodásokkal fűszerezve – mi ez a szar, itten, stb. –, lezavarjam az ifjúságot a lenti színpadra, ahol aztán elkezdődhet az igazi előadás. Mivel én egyáltalán nem néztem ki fiatal gimnazistáknak – szakállat és bajszot viseltem akkoriban és még edzőterembe is jártam –, ezért az alakításom annyira élethűre sikerült, hogy egy alkalommal a közönség soraiban helyet foglaló szülők majdnem nekem estek, mert azt hitték, minősíthetetlen magatartásommal tönkreteszem az előadást. Csak akkor nyugodtak meg, amikor látták, hogy többé nem akarok berohanni a színpadra ordítozva és gesztikulálva.
Jó néhány év telt el a következő esetig, egy újabb színházi produkciómig. Azt hittem, hogy manapság visszakeresve, meglelem azt a darabot az interneten, de nem sikerült. A wikipédián semmiképpen sem. Pedig egészen biztosan játszották, méghozzá a 90-es évek elején a Művész Szinházban vagy talán ott, ahol a Szikra mozi lehetett egykor. A Játékszín! Csak ott lehetett. Mindegy is. A lényeg, hogy Darvas Iván volt a címszereplő, akit roppant mód szerettünk, főleg Az őrült naplója meg az Equus miatt, A tizedesről nem beszélve. Meg egyébként is.
A művet, amit akkor láttunk olasz szerző írta, az öregedésről szólt, magányról, meghalásról. Az első felvonásban még játszott egy színésznő is, Darvas Iván szerep szerinti lánya, a második részt viszont már egyedül nyomta végig, akár egy monodrámában. Sajnos – és erről Darvas nem tehetett –, az előadás egyre unalmasabbá vált. Eleinte ugyan csak vitázott a lányával, hogy ő be akar vonulni az idősek otthonába, a lánya meg ellenkezett, hogy nem, nem, dehogyis. Az idős embernek tehát egyáltalán nem kellett volna így döntenie, de mégis ezt tette, és a második “félidőben” már csak magányosan nyavalygott, míg végre – végül meghalt. Mondom, Darvas nem tehetett róla, ez volt a szerep.
Feleségem, már korábban hallott erről a darabról, hogy mily megható, könnyfakasztó, tanulságos izé ez. Nosza, gondolta elvisszük az unokaöccsét és annak húgát, azok akkor már nagy gimnazisták voltak, biztos épülésükre válik majd, gondolta az oldalbordám. El is mentünk négyen, mert a mi gyerekeink még egészen kicsik voltak, ők kimaradtak az élményből. Mert az élmény, az feledhetetlenre sikerült. Aznap ugyanis otthon tettem-vettem, felragasztottam egy-két lehullott csempét a fürdőszobában, de az igazi baj a hidegfront lehetett, mely először felrepíti az embert a felhők közé északról érkezett jeges jókedvében, majd kellemesen elálmosítja. Velem és sok más sorstársammal is ez történhetett, mert a telt házas színház jótékony melegében az előadás alatt többen elszundítottunk. Én olyan mélyen aludtam, mint édesanyám ölében egykor, talán még horkoltam is.
Ám a rendező a darab végén egy ravasz ötlettel gondoskodott az ébredésről. Darvas ugyanis nagy magányában walkmanjén – akkor még ez volt a menő –, hallgatott zenéket, főleg a kedvencét: Bach D-moll toccata és fúgáját. És mikor a szerep szerint meghalt, a fejhallgató lecsúszott a füléről és a drámaiságot hangsúlyozva a színház hangszóróiból teljes hangerővel zúgott fel a népszerű és megrázó erejű muzsika.
A váratlan hanghatástól felébredtem, de olyan mélyen aludtam – lásd fent –, hogy először fogalmam nem volt, hol vagyok, és ijedtemben még az álom és ébrenlét határán artikulátlan hangon ordítani kezdtem. Ettől persze az előttem ülő alvó felébredt és felugrott. Feleségem közben gyengéden rázogatott, hogy ébredj fel, Szamóca – így nevez engem, egy hajdani bohócra gondolva –, semmi baj. De én nem. Még ordítottam néhányat, levertem a szemüvegemet, majd kirántottam a pénztárcámat és elhajítottam. Szerencsére nem messzire.
Mikor magamhoz tértem, próbáltam volna gyorsan és diszkréten elhagyni förtelmes tettem színhelyét, de a ház tömve volt, mi a sor közepén ültünk, nem lehetett mozdulni sem. Meg hát a tapsot és a meghajlást is meg kellett várni. Így aztán többen ujjal mutogattak és röhögtek. Ez az ürge ordítozott, mutogattak egymásnak. A két ifjú, akiket magunkkal vittünk, rettenetesen élvezte a helyzetet, és a mai napig nem felejtették el, ami történt. Mások azt hihették, beépített ember vagyok, és ily módon akarta fokozni a rendező a drámaiságot. Pedig nem. Csupán az ordítozás volt hasonló a korábbi színházi produkciómhoz.
Érdekes lett volna megtudni, Darvas Ivánnak mi volt a véleménye erről. Lehet, betudta színjátszó képességei vártalan és csodálatos hatásának. Talán még büszkén mesélgette is a Fészek Klubban, teázgatva, rajongó főiskolások körében.
– Jobb ez, mint a Kossuth díj – mondja a nagy színész elmélázva. – Tudjátok, amikor egy néző elkezdett bömbölni a katarzis tetőfokán… – és itt egy félreérthetetlen mozdulatot tesz a kezével, ami azt jelenti, hogy ezt már nem lehet szavakkal kifejezni.
És ez már tényleg olyan, mint egy karrier. Ezt csináljátok utánam, pupákok!
41 Megtekintés 10 Perc
