Szereplők: Herman Ottó, tudós; Tompa Mihály, költő, Herman Ottóné Borosnyay Kamilla, titkos poetessza
H.O.: Itt ülünk a Pelelakban,
dödölével úgy jóllaktam,
hogy recseg a szék alattam.
Örülök, hogy kis lakomba
tiszteletét tette Tompa,
Isten hozott drága Miska,
ilyen nagy tisztesség ritka.
Holnap fölmászunk a hegyre,
úgy lehet, hogy nem is egyre,
tetejüknél nem feljebbre.
Amíg mi járjuk a Bükköt,
nejem addig itthon ügyköd’,
főz nekünk jó halpaprikást,
vagy amit kérsz, akármi mást.
B.K.: Főzök persze, uram Ottó,
Nem lesz hasfájásod attó’,
olyan biztos ez, mint az öt tó.
Főzök fiastyúkhúslevest,
békalencse-főzeléket,
de kizárólag csak néked.
H.O: Lásd Miskám, ez ilyen asszony,
de téged ez ne aggasszon,
mindjárt a füstre akasztom,
csak szája nagy, hát járatja,
nem tapasztotta be apja.
T .M.: Sándor írt nekem levelet,
üdvözletét küldi neked,
Jankó barátunk most beteg,
Toldi megbetegítette,
minden erejét kivette.
ily veszélyes a poézis,
e kórban szenvedek én is.
H.O.: Megvirradt már, gyerünk, Miskám,
már felhúztam a harisnyám.
Igyunk meg egy kupicával,
finom massai kisüsti,
egy kortyocska még nem üt ki,
csak felpezsdíti a vérünk,
így hamarabb odaérünk.
Miska komám, hegyezd füled,
mit súg neked Lillafüred.
Egyszer Gyulai is járt itt,
még őrzöm elmeszikráit,
tévhitének adott hangot,
búgatta a vadgalambot
egy itt ihletődött versben,
rápirítottam én nyersen.
T.M.: De jó ez a friss levegő,
amit ránk lehel az erdő,
verset tudnék írni erről,
és meg is írom, annyi szent,
már annyi tervem füstbement,
nagyon megihletett a csend,
a Szinva patak csobogása,
falevelek susogása,
madarak vidám füttye és
a dörgő hangú vízesés
valójában egy költemény.
A sziklán megpihen a fény,
e szalmasárga tünemény.
H.O.: No mit főztél, drága lelkem,
hogy a gyomrunk lelkendezzen?
B.K.: Kotyvasztottam én egy verset,
hogy elkápráztassam kendet, íme:
LILLAFÜRED
A szikláról vízesés szakálla csüng,
alatta riadt kis patak
szalad a völgynek kövekbe botolva,
a fák közt áttűz a nap.
Még érintetlen a nyár,
a pletykázó levelek zöldje ép.
A rigó, mint olvadt aranyat
csurrantja el énekét.
Hűvös az erdő, akár a pince,
csöndje tiszta, mint a bor.
Indulnék, de picit még maraszt
utánam nyúlva egy vadrózsa-bokor.
H.O.: Kamillám, hisz’ ez gyönyörű!,
hites múzsa ihlette mű.
T.M.: Sajnálom, hogy nem én írtam,
csak egy feleség-asszonka,
aki biztosan boszorka,
különben ilyent hogy írna.
A nyelvet biztosan bírja,
a versébe magát írja,
de sorai hozzánk szólnak,
hitele van minden szónak,
üzenet az utókornak.
Köszönöm, hogy itt lakhattam
egy hétig a Pelelakban!
