Tompa tekintettel bámul majd maga elé, nem fog érteni semmit. Hiába rángatná meg a csengő zsinórját a Pelelak kapuján, nem lesz mit cibálnia. Pelelak helyett fenenagy épület tornyosul majd előtte, szemben a sziklafallal. Lenn, a völgy alján, a tavon szárcsák kergetőznek majd, kerülgetik a vízfelszínre hullott, ezerszínű faleveleket. A sziklafalon úgy szikrázik majd az őszi napfény, ahogyan régen, s ahogyan mindig. Nem fogja érteni a helyzetet. Dünnyög majd maga elé, dünnyögni fog, bele a szakállába, értetlenül, báván.
– Ottó! – kiáltja majd, csak úgy, bele a vakvilágba, de a hang elhal, a szó belevész a végetlen térbe. – Én vagyok itt, Tompa!
– Kit keres? – kérdi majd egy, a háta mögül fölbukkanó férfi, s ő válaszolni fog, hogy Hermanékat. Ottót és Kamillát.
– Nincs ilyen nevű vendégünk – igazítja majd el az idegen. – Sőt, már semmiféle vendégünk nincsen – teszi még hozzá kisvártatva, és köpni fog egyet, pontosan Tompa lába elé, aztán előhalászik egy aprócska palackot a zsebéből, a szájába csorgatja majd, ami benne van, harákol tőle, és újra köp. – Jó ideje nincs már vendég – teszi majd még hozzá, mielőtt elmegy.
Tompa tudni fogja, hogy tömény szeszesitalt iszik a jóember, de egyebet semmit nem fog tudni vagy érteni. Vissza fog botorkálni az ösvényen, amelyről csodálkozva állapítja majd meg, hogy nem is ösvény, hanem kövezett út, vissza egészen a levágott ágakból háromszög-forma kaput formázó alakzatig, amelyen akkor fogja észrevenni az odaerősített deszkába égetett föliratot: Csillagkapu. Ez nem volt itt, gondolja majd, ez a deszka nem volt itt, a fejét csóválja, vakarja az üstökét, újra Ottót és Kamillát kiált, megkerüli a gally-háromszöget, átbújik alatta oda, vissza, oda, vissza, oda, vissza, oda… Közben nem érti majd, minek bujkál oda-vissza, oda-vissza, oda-…
Aztán egy puskacső szegeződik majd a mellének. Angolul ripakodnak majd rá, az egyenruhás férfi zubbonyának felkarján csillagos-sávos jelzés. Tompa nehezen érti majd, amit mond, s bár az alak a sziklafal felé fog mutogatni mérgesen, ő nem lát majd semmit, ami megvilágosítaná. A béz és az armi szavak hangzanak majd el a legtöbbször, aztán egy másik fickó jelenik meg.
– Ez lezárt katonai terület – fogja közölni szigorúan. – Az amerikai hadsereg támaszpontját nem közelítheti meg! – és ő is a sziklafal felé bökdös majd, az arca ugyancsak dühös lesz.
– Herman Ottót és a feleségét… – kezdi majd Tompa, de belé fogják fojtani a szót, fenyegetik majd, hogy tüstént tűnjön onnan, vagy letartóztatják és, és, és, és, és… És!
És Tompa továbbra sem ért majd semmit, csak a neveket motyogja majd a szakállába, hogy Ottó, Kamilla, meg topogni fog jobbra-balra, Ottó és Kamilla, aztán hátat fog fordítani az egyre mérgesebb alakoknak, Kamilla és Ottó, s hirtelen majd azt veszi észre, ismét a gally-kapun nyomakszik keresztül, Ottó és Kamilla, oda és vissza, oda és vissza, oda és visssszzzzzz…. Ottó és Kamilla. És egyszerre csak ismét látni fogja a fenenagy épületet, helyesebben azt, ami maradt belőle: ledőlt falakat, beszakadt mennyezetet, összerogyott tornyokat, mintha szétdúlta volna egy hadsereg. A romok között vaddisznókat lát majd turkálni, agyaruk kétarasznyi, pillantásuk gonosz, és menekülni fog, hátrálni az erdő felé, előtte vadkan, mögötte a folyvást változó világ, és továbbra sem ért majd semmit, továbbra sem tud majd semmit, csak a gally-kapuig jutna el, csak ez jár majd a fejében, s mikor eljut valóban, hanyatt fog esni, egy pocsolya közepébe éppen, Ottó és Kamilla, Kamilla és Ottó…
– No lám, Mihály – nevet rá egy ismerős arc, és Tompa alig hiszi, hogy Kamilla az, a háttérben pedig Herman motoz, egy vadvirágot vizslat, és körben az erdő, nem messze a tó, se puska, se vadkan, se gally-kapu, nem látni fenenagy épületet sem, viszont a tompora tompán sajog, mert ráesett, de röstell jajgatni, csak ül a sárban, mered maga elé, ingatja a fejét, míg Kamilla és Ottó együttes erővel föl nem segítik.
– Hol vagyok? – kérdi.
De nem válaszol, mert nincs körülötte senki.
64 Megtekintés 6 Perc
