Szépen esett, amennyire eső szépen tud hullani. A szobába hozta a Bükk lankáinak virág- és a hegyek erdőlomb illatát. Herman, Tompa és Kamilla más-más tevékenységgel múlatta az időt, az utolsó szó, ami negyedórája hangzott el, még ott függött választalanul a fejük felett.
‒ Milyen jó, hogy nem ma jöttél, Miskám ‒ jutott eszébe Hermannak ‒, látod, eláztál volna.
Tompa meg sem rezzent, kezében hosszú penna, melynek fölső vége a szájában rejtőzött, papíros hevert előtte az asztalon. Majd amikor már a felelet ólomsúlyként nehezedett rá, elszánta magát. De nem Hermanhoz szólt, hanem feleségéhez, aki az ablaknál ült, s figyelmesen varrt valamit.
‒ Kegyed szeret zoknit stoppolni?
Kamilla kivárt, majd bólintott:
‒ A múltkor is nehezen száradt meg Ottó kabátja. Most, hogy nem gyújtunk be, a magas páratartalom miatt lassan szikkad a szövet.
Herman szemközt ült Tompával, és elmélyülten vizsgált egy aknászpókot. Döglött volt már a nyolclábú, így végtagjait a polihisztor kedvére tudta ide-oda hajtogatni egy csipesz segítségével.
‒ Holnap, ha szép idő lesz, másszuk meg a Fehérkőt.
Tompának eszébe jutott valami, tolla lejegyzett két szót a papírosra, majd a vége ismét a szájában kötött ki.
‒ Arany Jani nagyon utálja az esőt, meg a huzatot. Attól fél, hogy megfázik, és abba belehal.
Kamilla asszony olyan ügyesen bánt a tűvel, mint egy karmester a vezénylő pálcával.
‒ Hát az én barátnémat, Emíliát már sosem hozza el, Mihály?
Herman figyelte a pókját és tűnődve kezdett beszélni, mintha csak hangosan gondolkodna:
‒ A madarakról már írtam könyvet, ideje a pókokról is alkotnom valamit. Megérdemlik ezek a különleges lények.
Tompa szeme most a házigazdára siklott:
‒ Igaz-e Ottó, hogy komoly felfedezést tettél az őskorszak-kutatás terén? Azt állítod, hogy a Bükk-hegység barlangjaiban valaha éltek ősemberek?
A polihisztor fölemelte a fejét, kibámult az alakon. Az eső áttetsző cérnák tömegét feszítette a szürke égbolt vásznára.
‒ Tudjátok ti, milyen büszke vagyok én erre a Pele-lakra? Nem csak megterveztem, de benne van a két kezem munkája is.
Kamilla végzett a stoppolással, lehúzta a zoknit a fagombáról, és alapos vizsgálat alá vetette. A borult, esős idő dacára is meg tudta ítélni, hogy a munka jól sikerült.
‒ Nem csak a szakóca árulkodik az ősember jelenlétére, hanem a csontok is. A Bükknek számos olyan ürege van, amelyek megfelelő otthonul szolgáltak eleink számára.
‒ Várjál csak, Ottó ‒ töprengett el Tompa. ‒ Ezt a hajlékot te majd csak 1898-ban kezded el építeni. Ez téged nem zavar?
Herman ismét belefeledkezett élettelen pókjába.
‒ Holnap menjünk el a lillafüredi nagyszálló vendéglőjébe. Kiváló a kosztjuk, és bevallom, immár egy kis borra is megszomjaztam.
Kamilla ölébe ejtette a zoknit, becsukta a szemét, hintázott a székkel.
‒ Ebben az a csodálatos, Mihály, hogy ami most itt velünk történik, az csupán illúzió.
‒ Én ezt úgy határoznám meg, édes asszonyom, hogy vagy mi nem vagyunk, vagy az eső örök.
Herman Ottó dús szakálla alatt megbúvó szája O betűt formált, mert a pókja egyszerre életre kelt. Úgy futkározott szőrös lábain az asztal tetején, mintha megkergült volna.
‒ Látjátok, erről beszélünk. És ezt ő is érzi! ‒ kapkodott csipeszével a nyolclábú felé.
47 Megtekintés 6 Perc
